A digitális játéktér
A műsorterjesztés szabályozásának dilemmái
2006. május 13.
A digitalizálás sokáig csak a műszaki korszerűsítés szinonimájaként volt ismeretes. Annak idején például a digitális telefonközpontok a hangminőséget javították, esetleg néhány, mellékesnek tűnő szolgáltatást hoztak, de a távbeszélő funkcióját, a telefon lényegét nem változatták meg. Korszerűsítési szerepe természetesen a televíziónál is van a digitalizációnak, ám ez esetben már jóval többről van szó, olyan új megoldásokról, amelyek átalakítják médiafogyasztási, tévénézési szokásainkat, s egyben a tartalomszolgáltatói piacon is új lehetőségeket nyitnak meg. A nyilvánvaló tények és trendek ellenére a szabályozás mintha még mindig védeni igyekezne lassan már málladozó bástyáit. A problémákat dr. Molnár-Bíró György ügyvéd, a téma avatott szakértője segít megvilágítani.
– A legutolsó kormányzati ciklus végén, idén januárban 10 év után először tett kísérletet a kormány a digitális műsorterjesztés szabályozási feltételeinek bevezetésére. Az akkor még közelgő választások miatt megjósolható volt, hogy a kísérlet sikertelen lesz. Mielőtt azonban ennek hátrányairól beszélnénk, egy kis visszatekintő értékelésre kérem. Általában hogyan alakult a hírközlési piac, illetve annak szabályozása az elmúlt években?
– Többször leírt axióma, hogy a digitalizáció átalakítja a távközlési piacokat. Az addig határozottan elkülönülő technológiai platformokat és szolgáltatásokat konvergenciára készteti. Így a hang, az adat, valamint az audiovizuális tartalom (televízió és más műsorjelek) átvitelének lehetőségei megnyílnak a versengő technológiák számára. Az egykori vezetékes telefonszolgáltatók beléptek az adatszolgáltatás és az audiovizuális tartalom átviteli piacára (lásd France Telecom, KPN), ugyanakkor a kábeltévés szolgáltatók is elkezdtek terjeszkedni az adatátvitel és az IP alapú telefonálás irányába.
A beszéd- és adatátvitel piacait a magyar jogban egységesen az elektronikus hírközlésről szóló 2003. C. törvény (eht.) szabályozza, ugyanakkor az audiovizuális tartalom átviteli piacait a médiatörvény és az eht. is regulázni igyekszik. A két törvény már csak elfogadásának időpontja miatt is alapvetően különbözik. A médiatörvényt 1995-ben, az eht.-t 2003-ban fogadták el. Az időpontokból látható, hogy a médiatörvény olyan korban született, amikor a digitális átviteli technológiák még csak kísérleti szinten léteztek, továbbá az európai szabályozási gyakorlatban meglehetősen idegen volt a rugalmas, versenyjogi megközelítésű, piacelemzésen nyugvó szabályozás. Az eht. már egy újabb kor szülötte, amelynek előkészítése során az európai jogalkotók figyelembe vették a digitális technológiákat és az azok hatására bekövetkező konvergenciafolyamatokat is. Ezért az elektronikus hírközlési szolgáltatásokat, amelyek magukban foglalják mindhárom alaptartalom (hang, adat és audiovizuális jel) átvitelét, technológiasemlegesen kezeli. A szabályozás teret nyitott a három alaptartalom együttes nyújtására (ez az ún. triple play).
Míg elméletben a három alaptartalom átvitele egységes szabályok szerint lehetséges, addig a valóságban a médiatörvény számos audiovizuális átviteli szolgáltatást technológiai alapon szabályoz, és egyes átviteli módokat (például kábeltévé) technológiai alapon hátrányosan különböztet meg. Emellett, mivel a földfelszíni műsorszórás esetében a frekvenciahasználatot az analóg átviteli technológiára alapozza, frekvenciagazdálkodási rendszere nem teszi lehetővé a digitális földfelszíni műsorszórás elindítását, amely az audiovizuális tartalmak átvitele terén is jelentős versenyt eredményezhetne, valamint elindíthatná a szolgáltatások színvonalának emelkedését és a piaci átalakulásokat.
– Mennyire nevezhető európainak a magyar eljárás?
– Az eht. által átültetett európai Új Szabályozás Keretrendszer (New Regulatory Framework, NRF) alapgondolata, hogy a tartalomszabályozást és az átvitelszabályozást el kell választani. A tartalomszabályozás területén a határok nélküli televíziózásról szóló irányelv szabályai jelentős mozgásteret hagynak a tagállamoknak, míg az NRF szabályainak átvételét és az annak való megfelelést az Európai Bizottság szigorúan számon kéri. Az átültetési, harmonizációs hiányosságok miatt számos tagállam – köztük Magyarország – ellen indított jogsértési eljárást. Hazánk esetében a jogsértési eljárás alapját éppen a médiatörvény azon rendelkezése képezi, amely szerint egyetlen kábeltévés szolgáltató vételkörzete sem haladhatja meg az ország területének egyharmadát. Ez az Európai Bizottság szerint a kábeltelevíziós szolgáltatások mint elektronikus hírközlési szolgáltatások indokolatlan korlátozását jelenti.
Ez a példa is jól mutatja, hogy a médiatörvény régi szabályozási elvei nem illeszkednek sem az európai követelményekhez, sem pedig a piaci realitásokhoz. A tartalomszabályozás eltérő céljai és elvei nem alkalmazhatók az átvitelszabályozás területén.
– A digitális műsorterjesztés hazai szabályozása változatlanul várat magára. Milyen hátrányokat jelenthet ez számunkra az európai piactéren?
– Miközben Európa számos országában a digitális földfelszíni és az IP alapú televízió, illetve a digitális kábeltelevízió már több éve a fogyasztók rendelkezésre áll, hazánkban a szolgáltatóknak és a szabályozónak Don Quijote-i küzdelmet kell folytatniuk, hogy a digitális műsorterjesztés ügye kimozduljon a holtpontról s a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (médiatörvény) merev szabályozási rendszeréből. A fejlettebb technológiák bevezetéséért és alkalmazásáért folytatott küzdelem csak részben hozott eredményt.
A hátrányok már jelenleg is érezhetők. A digitális földfelszíni műsorszórás bevezetése olyan sokat késik, hogy attól kell félnünk, hamarabb lesz fogható Magyarországon szlovák nyelvű digitális televízió, mint magyar. Ez önmagában nem baj, de ha egy szomszédos ország bizonyos frekvenciákat hamarabb lefoglal, nekünk kell a műsorszórásunkat hozzájuk igazítani, és nem fordítva.
Emellett az is látszik: egyre kisebb az esélye, hogy a földfelszíni digitális műsorszórás pusztán piaci alapon versenyezni tudjon a kábeltelevízióval vagy digitális műholdas televízióval, mivel már megjelentek a nagyon olcsó, sőt ingyenes ajánlatok is (lásd DIGItv). Ilyen környezetben lehetséges, hogy az államnak jobban a zsebébe kell majd nyúlnia, hogy az Európai Unió elvárását, az analóg fölfelszíni műsorszórás 2012-es leállítását megvalósítsa. Emellett hiányoznak a magyar szolgáltatási palettáról az innovatív, egyedi tartalom lekérésére épülő ajánlatok is.
A tartalom és az átvitel regulái
– Lehetséges volna, hogy a technológiai és tartalmi szabályozás közötti határok éppúgy eltűnnek, vagy átjárhatókká válnak, mint a földrajziak, például amikor az unió tagállamaiban utazunk?
– Annak megértéséhez, hogy a tartalomszabályozás (médiatörvény) és az átvitelszabályozás (eht.) hol választható el egymástól, segítséget ad egy ábra, amely megmutatja, hogy az értékláncban mely lépések során alakul ki az a szolgáltatás, amelyet a fogyasztó igénybe vesz, amikor például bekapcsolja a tévéjét.
Ideális esetben a médiatörvénynek a felső kettő, míg az eht.-nek az alsó kettő láncszemre kell vonatkoznia. A kábeltévés szolgáltatások – amelyeket a médiatörvény műsorelosztásként határoz meg – az elektronikus hírközlés területére esnek. Természetesen vannak olyan határterületek, amelyek mindkét szabályozói körhöz tartozhatnak. Ezek kapcsán azonban az NRF irányelvei számos kérdésben úgy foglaltak állást, hogy azokat az átvitelszabályozás felől megközelítve kell rendezni. Ilyen terület a frekvenciagazdálkodás, amely elengedhetetlen a földfelszíni analóg és digitális műsorszóráshoz (valamint a mobil rádiótelefonon keresztüli műsorterjesztéshez), illetve ilyen a „must carry" („muszáj továbbítani") szabályozása. Jelenleg ezeket a területeket is a médiatörvény szabályozza saját, technológia alapú, merev rendszerében. A digitális műsorterjesztésben jelenleg is és a közeljövőben is jelentős problémákat okoz ez a megközelítés.
– Összefügg-e ez a probléma a frekvenciagazdálkodással?
– A digitális műsorterjesztés szabályozásának elsősorban a médiatörvény azon rendszerével kell szakítania, amely az analóg frekvenciák használatát elnyert műsorszolgáltatókat eleve ellenérdekeltté teszi olyan újabb technológiák alkalmazásában, amelyek a frekvencia hatékonyabb kihasználásával több műsor, illetve új szolgáltatások továbbítását teszik lehetővé.
A frekvencia használati jogát a médiatörvény rendszerében a műsorszolgáltatási joggal együtt értékesítik. Így az analóg műsorszolgáltató abban érdekelt, hogy analóg műsorszolgáltatását és frekvenciahasználatát jogosultsága végéig fenntartsa. A fejlettebb technológiákkal szembeni ellenérdekeltségének kiküszöbölése úgy lehetséges, hogy a műsorszolgáltatási jogot el kell választani a frekvenciahasználati jogtól. Ezt a jogot a műsorterjesztési értékláncban valamely másik szolgáltatónak szükséges átadni, amely érdekelt a fejlettebb technológiák alkalmazásában. Ez lehet a multiplex szolgáltató vagy a digitális műsorterjesztő is. Az analógról a digitális műsorterjesztésre való átállás csak a folyamat első állomása. A jelenleg széles körben alkalmazott DVB-T technológia ugyanis az MPEG2 tömörítési eljárásra épít, azonban már elérhető és szabványosított az MPEG4 is, amely valószínűleg nem az utolsó tömörítési formátum. Ez utóbbi még több csatorna továbbítását teszi lehetővé, mint az MPEG2. Az MPEG2-ről az MPEG4-re való áttérés valószínűleg a digitális átállás 2012-ig tartó folyamata alatt fog megtörténni. Ezért kiemelten fontos, hogy a földfelszíni digitális műsorterjesztés rendszere a struktúrába épülve ösztönözze a fejlettebb technológiák alkalmazását.
– Frekvencia azonban nemcsak a tévésugárzáshoz kell, hiszen más szolgáltatások is alkalmaznak rádiós technológiát...
– Valóban, a frekvenciagazdálkodásnak arra is törekednie kell, hogy ösztönözze a földfelszíni frekvenciákat használó digitális műsorterjesztési szolgáltatások konvergenciáját egymással és az IP-vel, amely egyre inkább az egyeduralkodó „átviteli nyelv". Jelenleg Európában három ilyen elterjedt szolgáltatási csoport létezik: a digitális rádió (T-DAB), az UMTS (harmadik generációs mobil rádiótelefon-szolgáltatás) és a DVB-T, amely a digitális földfelszíni műsorszórás európai szabványa. Mindhárom alaptípusnak vannak továbbfejlesztett változatai – például a DVB-T mobiltelefonra optimalizált változata a DVB-H –, amely fejlesztések során arra törekednek, hogy harmonizálják az átviteli technológiákat. Ezzel számos előny biztosítható, többek között az univerzális készülékek használata.
A T-DAB és DVB-T rendszer hiányossága jelenleg az, hogy nem képes a visszirányú kommunikációra, amely az internet és más fejlett szolgáltatások (például a video-on-demand) alapja. Ezzel szemben az UMTS és a WiMax rendszer biztosítja az interaktivitást, azonban kevésbé alkalmas műsorterjesztésre. A rendszerek harmonizációja két lépésben folyik: egyrészről az IP alapú szolgáltatások harmonizációját kell biztosítani a T-DAB és a DVB-T rendszerrel, másrészről az UMTS, WiMax rendszer interaktivitásának használatát kell lehetővé tenni a T-DAB és a DVB-T alapú alkalmazások számára.
Ebből következően a frekvenciagazdálkodásnak nemcsak azt kell biztosítania, hogy a digitális műsorterjesztés számára elegendő spektrum álljon rendelkezésre, hanem azt is, hogy lehetővé váljon a műsorszórás és az adatátvitel konvergenciája, más szóval az IP alapú adatszórás (datacast). Erre akkor nyílik lehetőség, ha a műsorszórásra is alkalmas frekvenciával egyetlen hatóság gazdálkodik, és az adott frekvencián nem csupán műsorszórást engedélyez, hanem az ahhoz kacsolódó adatátviteli szolgáltatásokat és technológiai fejlesztéseket, illetve az adott frekvenciák használatának, hasznosításának jogát egyre nagyobb mértékben a piaci viszonyokra bízza. Erre utalnak az Európai Bizottság legújabb frekvenciagazdálkodási tárgyú közleményei is. Ezeknek a követelményeknek a médiatörvény nem felel meg.
Műsorelosztás – mobiltévé – IPTV
– Konkrétan mi a probléma a műsorelosztás szabályozásával?
– A médiatörvény legellentmondásosabb szabályozása talán a műsorelosztással kapcsolatban érhető tetten. A műsorelosztás fogalmát a kábeltévé-szolgáltatásra alkották meg, azonban a törvény elfogadásakor létezett egy jellegében hasonló, kábel nélküli, mikrohullámú frekvenciát használó szolgáltatás (az AM-Mikro) is, amelyet eredetileg a budapesti szállodák külföldi műsorokkal való kiszolgálására hoztak létre. Érdemes szó szerint idézni a médiatörvényt, mert minden kifejezésnek jelentősége van. Eszerint műsorelosztás: „a műsorszolgáltató által előállított jelek egyidejű, változatlan továbbítása vezetékes (kábeles) hálózaton vagy nem műsorszóró rádiótávközlő rendszeren a műsorszolgáltató telephelyétől, illetőleg a műsorszétosztó hálózat végpontjától elkülönült szervezet közbeiktatásával az arra jogosult felhasználó vevőkészülékéhez, a tíznél kevesebb vevőkészülék csatlakoztatására alkalmas hálózat segítségével történő jeltovábbítás kivételével. Nem minősül műsorelosztásnak a telekhatáron belüli vezetékrendszeren végzett tevékenység."
Első megközelítésben tehát műsorelosztás lehet az IP alapú tévészolgáltatás, mivel vezetéket használ, és audiovizuális jeleket továbbít, illetve az UMTS-hálózaton keresztüli televíziózás is, hiszen az UMTS-hálózat nem műsorszóró rádiótávközlő rendszer. Ez utóbbi már jelenleg is létezik a mobilszolgáltatók kínálatában, azonban ez ideig egyetlen szolgáltató sem kérte nyilvántartásba vételét műsorelosztóként is. A Magyarországon hamarosan induló IP alapú televíziónak is törvényes feltétele lenne a szolgáltatói nyilvántartásba vétel az ORTT-nél. Ezzel azonban mindkét szolgáltatás a médiatörvény hatálya alá kerülne, így vételkörzete nem haladhatná meg az ország lakosságának egyharmadát. A legnagyobb vezetékes telefonszolgáltató audiovizuális tartalom elosztására alkalmas IP-hálózata ezt a korlátot jelenleg is túllépi, és fejlesztéssel az ország több mint 90%-át lefedheti. Az UMTS-frekvenciák pedig eleve országos lefedettséget tesznek lehetővé. Ebben az esetben azonban az ORTT-nek meg kellene tagadnia a szolgáltatók nyilvántartásba vételét, vagyis az új szolgáltatások kizárólag jogellenesen működhetnek.
Emellett további problémát jelent, hogy az IP alapú tévé esetében különválik a kiskereskedelmi szolgáltató, aki az ügyfélkapcsolatot, számlázást stb. végzi, vagyis az ISP (Internet Service Provider) és a hálózati szolgáltató, vagyis a nagykereskedő. Ennek alapján az is felmerülhet, hogy a nagykereskedelmi szolgáltatónak el kellene adnia hálózatának közel kétharmadát, hogy azon a médiatörvénynek megfelelő szolgáltatást nyújthasson. Az UMTS esetében pedig a lefedettség csak az ország egyharmadáig lenne növelhető, hiszen ellenkező esetben a szolgáltató megsértené a médiatörvényt.
Ez arra készteti a szolgáltatókat, hogy vagy ne jelentsék be a szolgáltatásaikat, vagy számukra kedvezően értelmezzék, illetve értelmeztessék a hatósággal a szabályokat. Ha azonban a rendszer a szabályok kijátszására készteti a szolgáltatókat, nem lenne logikusabb eltörölni azokat, amelyeket túlhaladott az idő? Éppen úgy, ahogy azt az Európai Bizottság elvárná hazánktól. Ez is azt mutatja, hogy a médiatörvény átvitelszabályozási rendszere nem tartható fenn.
Kötelező médiagyakorlatok
– Ilyen környezetben hogyan értelmezhetők a kötelező gyakorlatok, vagyis milyen közszolgálati feladataik vannak a műsorelosztóknak?
– A „must carry" egy összetett kötelezettségű kört jelent, amelynek alapján a műsorelosztók kötelesek a közszolgálati vagy egyéb szempont alapján kiválasztott műsorszolgáltató műsorait továbbítani az előfizetőhöz. Ez a szabályozás abban a korban született, amikor a kábeltévés szolgáltatók rendszerei csak korlátozott számú (kb. 20-30) csatornát tudtak továbbítani. Mára azonban ezek a korlátok nagyrészt eltűntek, hiszen a korszerű analóg hálózatok kb. 60 csatornát, a digitális rendszerek pedig akár 200-at is képesek jó minőségben továbbítani. Így nehezen merülhet fel kifogásként, hogy az egyébként még mindig népszerű közszolgálati csatornákat kapacitáshiány miatt nem tudja a szolgáltató továbbítani.
A modernizáció és a digitalizáció folytán számos ellenérv került elő. Ezek szerint nincs szükség a kötelezettségre, hiszen a ktv-szolgáltatók növekvő kapacitásai megoldják a problémát, és a közszolgálati tévék népszerűségük miatt piaci alapon is eljutnának az előfizetőhöz. Emellett, mivel a tematikus csatornák részben betöltik a közszolgálati a funkciót (sport, művészet, ismeretterjesztés, zene, vallás stb.), velük szemben a „must carry" indokolatlan versenyelőnyt nyújt a közszolgálatiaknak. Érvként hozható föl, hogy a piac önmagában nem old meg mindent, az új technológiák nem feltétlenül biztosítják az értékes tartalmak továbbítását (lásd internet és a szex, „must carry" és a home shopping egyes országokban), továbbá a „must carry" a pluralizmus és a véleménynyilvánítás szabadságának fenntartását közvetett módon segíti elő.
Mindezek miatt az NRF-ben, az Egyetemes Szolgáltatási Irányelv 31. cikkében rögzítették a „must carry" átvitelszabályozási részeit. Ennek értelmében: „A tagállamok meghatározott rádió- és televízióműsorok továbbítására vonatkozó, ésszerű továbbítási kötelezettségeket írhatnak elő a joghatóságuk alá tartozó, a nyilvánosság számára rádió- vagy televízióműsorok terjesztésére szolgáló elektronikus hírközlő hálózatokat üzemeltető vállalkozások számára, ha az ilyen hálózatok végfelhasználóinak jelentős hányada e hálózatokat használja a rádió- és televízióműsorok vételének fő eszközeként. Ilyen kötelezettségek csak abban az esetben írhatók elő, ha ezek egyértelműen meghatározott közérdekű célok eléréséhez szükségesek, továbbá arányosak és átláthatók. A kötelezettségeket rendszeresen felül kell vizsgálni."
Ezzel szemben a médiatörvény csak a következő szabályokat rögzíti: „117. § (1) 1996. július 1-jétől az üzemben tartó köteles rendszere révén elosztani a közszolgálati műsorszolgáltató valamennyi műsorát, amennyiben ezek vételkörzete kiterjed az adott fejállomásra. Ezeket a műsorokat alapszolgáltatásként kell elosztani, és ezekért a műsorszolgáltatásokért többletdíjat az előfizetőtől nem lehet kérni."
Látható, hogy nem szerepel számos, az Egyetemes Szolgáltatási Irányelvben említett feltétel. Így hiányzik, hogy olyan szolgáltatót terhelhet a kötelezettség, amelyet „végfelhasználóinak jelentős hányada használ a rádió- és televízióműsorok vételének fő eszközeként". A „jelentős hányad" az NRF alapját képező versenyjogban 40%, amelytől az eset körülményeire tekintettel el lehet térni, így lehet 10% vagy éppen 70% is. Ezzel szemben a „must carry" szabályai az IP alapú tévét vagy éppen a mobil műsorterjesztési megoldásokat (DVB-H) indulásuktól kezdve terhelik.
Nem feltétlenül mondható arányosnak az sem, hogy a közszolgálati műsorszolgáltató valamennyi csatornáját továbbítani kell. Jelenleg ez három csatornát jelent, azonban könynyen nőhet öt vagy több csatornára is. Így az átláthatóság nehezen biztosítható, hiszen a kötelezettség nem a jogalkotótól vagy a hatóságtól függ, hanem a közszolgálati televízió azon döntésétől, hogy hány csatornát indít. A fejállomásra vonatkozó vételkörzet pedig az IP alapú tévé vagy a mobil műsorterjesztési megoldások esetében nehezen értelmezhető.
– A digitális műsorterjesztés szabályozásának is nyilvánvalóan lenne átviteli és tartalmi rétege. Hogyan illeszthető bele ebbe a „must carry" intézménye?
– A tartalomszabályozási rétegben a közszolgálati csatornákat egyértelműen előre, jogszabályban vagy bizonyos alapkövetelmények alapján, hatósági határozatban kellene meghatározni, és e közszolgálati csatornák számára egy bizonyos felajánlási kötelezettséget („must offer") kellene előírni. Ez utóbbi abból fakad, miszerint a közpénzből finanszírozott csatorna lényegi eleme, hogy az előfizetők minél szélesebb rétegeihez jusson el, ezért minden műsorterjesztési platform számára engedélyezni kell a műsora továbbítását. Az átvitelszabályozási rétegben az olyan műsorterjesztőknek, amelyek az adott körzetben a lakosság jelentős részét tévé- vagy rádióműsorokkal kiszolgálják, elosztási és továbbítási kötelezettséget kellene előírni („must distribute & carry"), fenntartva, hogy ezeket a csatornákat a legolcsóbb csomagban alapszolgáltatásként juttassák el az előfizetőkhöz. Az egyéb, nem jelentős részesedésű műsorterjesztők esetében elegendő lenne egy hozzáférési kötelezettség fenntartása, amely biztosítja, hogy a közszolgálati csatorna mindenképpen eljusson az előfizetőhöz, s az ellenszolgáltatás ez esetben piaci alapon is megállapítható lehetne. Az átviteli kötelezettségeket rendszeresen felül kell vizsgálni, különös tekintettel a szolgáltatók meglévő kapacitásaira. Ma még a médiatörvény ilyen szabályozási lehetőségeket nem kínál.
Regulareform?
– Milyen ellentmondásokhoz vezethet, és hogyan oldható fel a szolgáltatók, szolgáltatások konvergenciája, illetve a szabályozók divergenciája?
– A digitalizációval az a jelenség is mind nagyobb súlyt kap, hogy az értéklánc bizonyos szintjein lévő szolgáltatók tőlük feljebb vagy lejjebb lévő szolgáltatók irányítását próbálják megszerezni. A magyar műsorterjesztési piacon ez a tendencia a kábelszolgáltatók esetében a műsorszolgáltatókkal szemben figyelhető meg.
Az elektronikus hírközlési, illetve a tartalomszolgáltatók két nagy érdekcsoport mentén integrálódnak. A műsorszolgáltatókkal kapcsolatban a médiahatóság, míg az elektronikus hírközlési szolgáltatókkal szemben a hírközlési hatóság fogalmaz meg kötelezettségeket, szabályozó célokat, illetve gyakorol felettük ellenőrzést.
A műsorterjesztés értékláncának szükségszerűen vannak a két hatósági kompetenciát átfedő kérdéskörei. Emellett az egyik hatóság döntései befolyással bírnak a másik által felügyelt piacokra is. Ilyen előzmények mellett Európában elsőként Angliában egyesítették a médiaszabályozó hatóságot (Independent Television Commission, ITC) és a hírközlés-szabályozó hatóságot (Office of Telecommunications, Oftel), s hozták létre az egységes hírközlési hatóságot (Office of Communications, Ofcom). A döntés szabályozási racionalitásán túl az egységes hatóság működése során jelentős költségvetés-csökkentést ért el az erőforrások jobb kihasználásával. Hasonlóképpen összevonták a két hatóságot a szomszédos Ausztriában, és további európai országokban is napirenden van a téma.
Ilyen modern hatóság létrehozása Magyarországon egyelőre csak ábránd lehet, azonban egy következő digitális műsorterjesztési szabályozásnak mindenképpen lépéseket kell tennie a hatósági rendszerek és szabályozási politikák egységesítésére is.
A digitális műsorterjesztés bevezetésének és elterjedésének fenti szabályozási akadályai nem teljes körűek, hiszen nem szóltunk az elektronikus műsorkalauzzal (Electronic Programme Guide, EPG), a feltételes hozzáférési rendszerekkel (Conditional Access System, CAS) és az alkalmazási programinterfésszel (Application Program Interface, API) kapcsolatos versenyjogi problémákról. A fentiek azonban megfelelően mutatják, hogy a médiatörvény szabályozási rendszere a digitális műsorterjesztés tekintetében is alapvető reformra szorul. Reméljük, nem kell újabb tíz évet várni a következő reformkísérletre.