A minden amerikai shownál amerikaibb Superbowl ismét rekordokat döntött: a már megszokott módon a földteke legnézettebb eseménye - 106 milliónyi nézővel - a MASH záró mĹąsorát szorította a második helyre. Ha valaki még nem járt az Egyesült Államokban és egy nap alatt kellene a legtöbbet megtanulnia az országról, akkor nyilván a 44. Superbowl-ra venne jegyet, ahol a következő látvány tárulna a szeme elé: a Queen Latifa (aki fekete bőrĹą és testes) által előadott "America beautiful" dal után Carrie Underwood (aki törékeny és szőke, az American idol óriási népszerĹąségre szert tett győztese) elénekli a himnuszt a Miami stadion mindenféle bőrszínárnyalatát kitevő közönsége (benne az önálló színfoltot képező Norfolk tengerészeti bázis és egy afganisztáni kiképzőközpont egyenruhásaival) előtt, és a himnusz végén a stadion felett elhúzó F16-osok alatt. Ezután zászlósor és fanfárok közt tĹązijáték aláfestéssel bevonulnak a "gladiátorok", akiket egész Róma, akarom mondani egész Amerika óriási izgalommal ünnepel, szinte vallási töltést érezni ebben az örömmámorban.

Az amerikai foci az természetesen fontos a Superbowl-hoz, hiszen a fejenként évi átlag $15 milliót kereső szuperatléták talán reklámok nélkül is elszórakoztatnák a közönséget – de ettől nem kell félni, mert a nézőközönség nagy százaléka nem a focit nézi, hanem a reklámokat (és a Dorito chip szponzorálta kommentárokat hallgatva a Budweiser szponzorálta összefoglalókat nézve Dorito chip-et és Bud-ot iszik, és talán a Bridgestone gumigyár által szponzorált félidős show alatt arra gondol, hogy a több évtizedes rekordokat döntő hidegben és hóban a keleti parton új gumira lesz szüksége a SUV-jához.

Ezzel körülbelül be is fejeződik, amit a kívülálló lát a Superbowl-ból, a mai Superbowl-nál kevéssé lehet szimbolikusabb eseményt találni, a játékosoktól a csapatokon keresztül a reklámokig.

A játékosok

Az amerikai focit a QB, a Quaterback határozza meg, aki sakkmesterként irányítja a csapatot. A két bajnoki liga döntője a Superbowl: Drew Breese és Peyton Manning párbaja. Peyton Manning már nyert egy SuperBowl gyĹąrĹąt, mérnöki pontossággal operál, nem hibáz és mindig sportemberként viselkedik, igazi példakép. Négyszer választották meg a liga legjobb játékosának (Most Valuable Player). Most a Colt-okat vitte a Superbowl-ba, miután letarolták a bajnokságukat. Édesapja, az idősebbik Manning pedig a New Orleans-i szentek legmegbecsültebb játékosa volt hosszú évekig, ezért tették fel sokan a kérdést az öregnek, hogy a városának vagy a fiának drukkol. Peyton Manning majdhogynem túl tökéletes ahhoz, hogy mindenki szerethesse. Viszont a Szentek QB-je annál inkább szerethető, mivel őt már eldobták, hiszen a San Diego Charger-eknek nem kellett a kézsérülése miatt – ezért nem lehetett tudni, hogy milyen lesz a fogadtatása New Orleans-ban, mint sérült, leszerepelt játékosnak. Ennél jobbat nem léphetett volna a louisianai csapat, hiszen annyira megszerette a várost és a csapatot Drew, hogy igazi közösségi munkás lett a Katrina tájfun utáni helyreállításban, és gyönyörĹą és okos felesége és ez évben megszületett kisfia teszi teljesen ellenállhatatlanná a Szentek generálisát. A játékosok szintjén a történet arról szól, hogy lehet és kell újrakezdeni, és ha az egyik csapatnak nem kell az elfáradt, sérült játékos, akkor azt a másik felkarolja. Ugye emlékezünk a szabadságszobor üdvözlő mondatára, “Give me your tired, your poor, “, Amerika szereti az újrakezdőket, akik elbuktak korábban, de újra “összekapták magukat”.

Mellesleg ugyanez a szimbolizmus New Orleans története is, amelyik város romokban hevert négy éve, és most egy héttel korábban kezdte a Mardi Gras-t a miami diadalt ünnepelve, újjáépítve, szebben és jobban, mint korábban (a Francia negyed kivételével, amelyik igazából nem sérült meg.) Nem állhatja meg a focinéző, hogy elgondolkozzon azon, hogy Haiti hogyan fog kinézni négy év múlva, hogy “kapják össze magukat” majd a helyiek, és nyerik meg valamelyik világversenyt… Ami azért is különösen érdekes párhuzam, mert a Haiti rabszolgafelkelés nélkül Napóleon biztosan nem mondott volna le a francia Újvilágról, fillérekért elkótyavetyélve Louisianat (és még vagy tíz államot) a nemzetet kitaláló könyvmoly különc zseninek, a függetlenségi nyilatkozat egyik szerzőjéből elnökké választott Thomas Jeffersonnak. A Superbowl megnyerésénél pedig nincsen jobb bizonyítéka annak, hogy a Cajun főváros újjászületett, és erősebb és szebb mint valaha is volt. És ha már a fiatal amerikai nép történelménél tartunk, nem állom meg, hogy meg ne jegyezzem: Jefferson nyomdokait követve Virginia tavaly a 71. kormányzót választotta meg,– kevés öregebb nép büszkélkedhet ehhez hasonló folyamatossággal.

A csapatok

Nehéz lenne ennél a két városnál kedvesebb National Football Liga csapatot találni: a Colt-ok egyszer kerültek a döntőbe, míg a Szentek eddig sohasem. Az Indianapolis-i Csikók Baltimore-ból települtek át hazájukba, egyik kisvárosból a másikba, míg a Szentek örök optimistaként vesztettek meccset meccs után évtizedeken keresztül. Mindez nem vette el a kedvét a híresen hangos szurkolóseregnek (nem vicc, a vikingek füldugót kellett hogy viseljenek, annyira erős volt a hangzavar az elődöntő alatt, az NFL leghangosabb stadionja a New Orleans-i). És a saját, déli csatakiáltásuk, a “Who Dat”  - talán úgy fordítható, hogy ki az aki szembeszáll velünk - annyira népszerĹą lett, hogy jogi vitába keveredtek akik sapkákra- meg trokókra akarták felvarrni… Mind a két csapat az "Americana" igazi, őszinte, karakteres szeletét képviseli. A hihetetlenül erős, kemény, fegyelmezett Midwest legjobb erényeit felsorakoztató Coltok és a megállíthatatlanul agresszív, kockázatot boldogan vállaló Szentek pedig a szenvedélyes Dél stílusát állították csatasorba.

Félidő

Úgy tĹąnt, hogy a Colt-ok megállíthatatlanok lesznek ma: Jelentős vezetéssel fejezték be a félidőt, 10:6 arányban, fegyelmezetten hozva a stílusukat és elképesztő pontosságukat. Majdhogynem túl egyszerĹąnek tĹąnt a játék. Ezen töprengett volna társaságunk, ha a WHO együttes hagyta volna a félidei mĹąsorban. De lehetetlen volt nem odafigyelni az igazán kiváló mĹąsorra, ahol pillanatok alatt feledtetve, hogy sportmĹąsort nézünk, egy Ĺąrállomáshoz hasonló, pulzáló körök jelezték a nagy öregek zenéjét. Ezt a bemutatót is tĹązijáték és lézershow kísérte, húsz percnyi megállás nélküli játék pillanatok alatt elrepült. Ilyen jól megszervezett mĹąsort ilyen tempósan megcsinálni, talán ugyanolyan nehéz, mint a tojáslabdát átcipelni a pályán, csak másfajta tehetség kell hozzá (ámbár a platina lemezeket is jól fizetik, úgy hallom.)

A sakkjátszma

Az igazi dráma rögtön a szünet után kezdődött – hihetetlen ravaszsággal és bátorsággal. A Szentek a saját térfelükre rúgták a labdát, ami még eddig nem történt meg a Superbowl történetében. Az ördöngös vezetőedzőjük, Sean Payton úgy döntött, hogy megzavarja a Colt-okat ezzel a hidegvérĹą, borzasztó kockázatos húzással – hiszen ha a másik fél gyorsabban reagál és elveszi a labdát, akkor az majdnem biztos touchdown a csapat ellen. Amiért meg merte kockáztatni ezt az idegölő húzást, az egy megfigyelésnek köszönhető: több mérkőzéselemzés után észrevette, hogy a Csikók hajlamosak egy-két lépést hátralépni kezdéskor, hogy jobban elkapják a labdát, amit a másik csapat minél mélyebben, majdhogynem az alapvonalig képes elrúgni általában. Ez a zseniális húzás kibillentette az egyensúlyából az Indianapolis-t ,és leginkább Peyton Manning-et, aki igazán nem számított ekkora hazárdjátékra. Az i-re az tette fel a pontot, hogy a szinte soha nem hibázó quarterback egyik átadását elkapta Porter, a Szentek védelmének egyik sztárja – aki szintén számtalan mérkőzés részletes elemzése alatt vette észre, hogy milyen rendszerességgel, mikor dobja balra a labdát Manning. Kezdődhet az ünneplés. Ami azóta is tart, már második napja.

A reklámok

A legérdekesebb a technológiai cégek hatalomátvétele az egyszerĹą fogyasztási brand-ektől 1995-től, folyamatosan. Az egyik nagy név, a Pepsi teljesen el is tĹąnt a palettáról, kizárólag Facebook-on reklámozott, nem vette meg a hárommillió dollárba kerülő félperces reklámidőt. Ami szerintem óriási hiba volt, mert a Coca Cola egyetlen reklámmal, az afrikai szafarin alvajáró “boldog cola-ivót” bemutatva emelkedett ki a mezőnyből.

A Google reklámja igazi poétikát hozott: Egyik keresőmondatot egy másikkal követve a Google keresőn egy Franciaországban vendégeskedő amerikai története – kulcsszó keresésben előadva. A diák megismerkedik egy francia lánnyal, még humorra is van hely két szó között, a Truffel meg a Truffo közötti szójáték, a végén pedig esküvői színhelyet keresnek. GyönyörĹą, eredeti munka, amit a szakmabeliek vagy imádnak vagy gyĹąlölnek, s a végletes érzelmek általában mindig a kiváló minőséget jelzik.

Egy másik kedvencem a Denny’s étteremlánc reklámja, amelyik ingyen szolgál fel éppen holnap, reggel 6 és délután 2 között születésnapi reggelit mindenkinek – ezek aztán értik a marketing-et, az ingyen jó kajánál nincsen jobb vonzerő.

Kilógott a gyengeségével az Amerikai kormány népszámlálást népszerĹąsítő reklámja, amelynek humorát nagynevĹą színészei sem tudták átvinni a nézők közé. Erre nem volt érdemes az adófizetők pénzét költeni, szerintem először és utoljára próbált betörni a privát szféra reklámünneplésébe a szövetségi kormány. Ennek kontrasztja az államadósság csökkentéséért lobbizó, gyerekek iskolai zászlóünnepségét imitáló, a kínai kormánynak hĹąségesküt tevő szatirikus politikai reklám, ami jól rezonált a közönséggel.

A többi technológiai cégnek sincsen szégyellnivalója: A Godaddy domain regisztráló cég sem érdemli meg a sok kritizálást azzal, hogy ismét csinos hölgyekkel és azoknak is a keblével kacérkodik. Vagy a Vizio lapostévés brand internetes tévéje (hurrá, felfedezték a tv keyboard-ot megint, mintha a 90-es években lennénk a Webtv megszületésekor…) sebesen vágott reklámmal rakja egybe a Facebook-ot meg a Twitter-t meg az összes többi social media marka logóját a képernyőn, kijelentve a világnak, hogy ők lesznek az egyesítő platform.

Az Intel reklámja érzékeny robotról szól a munkahelyi étteremben, aki megsértődik, hogy nem ő a cég első számú terméke, hanem az új chip. Aztán jött a Flowtv – ha már filozofáltunk korábban, ok a WHO zenéjére vágták össze, a “My generation” dallamara egy montázst Nixontol Osamaig, eredeti híradóképekkel próbálva megjeleníteni annak fontosságát, hogy képekben se maradjon le a néző a jelenről.

A legjobban ideillő reklám megint a Budweiseré lett: a Clydesdale sörösló témája mindig népszerĹą – a kiscsikó boci barátja kitör a karámból, hogy büszkén vonuljon immár nagyra nőtt bikaként a söröskocsit büszkén húzó immár nagyra nőtt paci barátja mellett. Ugyanaz a sörszeretői odaadás sugárzik a vicces változatból, amikor pánik tör ki a kisvárosban, mert a híd leszakadt, és elakadt a Budweisert szállító teherautó a túloldalon... De nincs vész: ügyesen hidat formálnak a lakók, kézen fogva egymást és emberi gúlából emelve hídpilléreket, hogy átgurulhasson a teherautó és megkönnyebbüljenek a lakók.

Hát ennyi a lényege a Superbowl-nak: elgyönyörködni a hihetetlenül erős és gyors gladiátorokban, a csinos cheerleader-ekben. Meghallgatni némi jó rockzenét, élvezni a reklámokat, amiket külön erre az alkalomra készített minden magára valamit adó márka, az se baj ha nem lehet pontosan tudni, hogy mit is akar eladni az az új technológia... Szórakozás, innováció, krumplis és elektronikus chip-ek, jó sörrel leöntve barátok között. Egy év múlva megint le lehet mérni, hogy hol is tartunk, mennyivel lesz megint jobb, mint a korábbi Superbowl (amit most még nehéz elképzelni.)

Horvát László