Az extrovertált, proaktív munkaerőt igénylő munka világában az informatikai állások betöltésénél is mindinkább elvárt a vita-, érvelési és prezentációs készség, s a programozóknál épp úgy, mint a fejlesztőknél, felértékelődött a csoportmunka szerepe. Ezeknek az igényeknek azonban a már piacon lévő és a végzős informatikusoknak is (félő, hogy más szakterületre ugyancsak igaz) csupán töredéke képes megfelelni, így a cégek maguk kénytelenek ezen – belső vagy külső képzésekkel, „éles” helyzetgyakorlatokkal – saját „zsebbevágó” érdekükben segíteni.

Utóbbira legkézenfekvőbb és talán legtöbbünk által átélt példa a konferenciákon, rendezvényeken előadó „újoncoké”. Néhányuknak magas szintĹą szakmai hozzáértése vitathatatlan, de a fentebb említett készségek hiánya miatt, vagy mert nem tudják mondandójukat a szakzsargont elhagyva, a hallgatóság számára érthetően előadni, nem keltenek érdeklődést, nem növelik a termék, szolgáltatás eladhatóságát, a cég imázsát. A másik csoport az „essünk túl rajta” hozzáállásúaké, ők a hallgatóságra szemvillanást sem pazarolva olvassák fel a kivetített diákon megjelenteket, így garantált a fentiekhez hasonló „eredmény”. S persze van egy harmadik, extrovertáltabb csoport, ők azok, akik adottságaik mellett motiváltságukból adódóan is önmagukat, a terméket, a szolgáltatásokat, a fejlesztési eredményeket stb. egyaránt képesek eladni, megértetni, vagy legalább a figyelmet irántuk felkelteni. A mai, a szóbeliséget mindinkább háttérbe szorító alap- és középszintĹą képzések (ez a felsőfokúakra is igaz, bár akadnak kivételek) nem segítik a munka világába való későbbi beilleszkedést. Az okok számosak, meg sem próbáljuk felsorolni, orvoslásuk sem feladatunk, de a figyelmet rájuk irányítani már igen. Mindez persze nem ripsz-ropsz javítható, de ha szembe sem tudunk (akarunk) nézni a problémákkal (vagy a valósak feltárása helyett álproblémákat gyártva, azok megoldására tett lázas erőfeszítéssel szórni el milliárdokat), akkor nincs is min javítani, és minden marad a régiben. Vagyis a cégek maguk kényszerülnek a frissen kikerülők munkakörük betöltéséhez szükséges készségei, képességei megszerzéséhez szükséges képzésekbe fektetni.

Csak látszólag az eddigiektől eltérő, mihamarabb megoldásra váró, mert később még nehezebben vagy egyáltalán nem orvosolható probléma a végzősök továbbfejlődésével is összefüggő, régiószintĹą elhelyezkedési lehetőségeinek kérdése. Budapesten az idetömörülő informatikai, illetve mĹąködésüket informatikával támogató cégek, közigazgatási és állami intézmények erős vonzereje, az itt elhelyezkedni kívánó végzősök irreálisan magas aránya nem segíti a regionális felzárkóztatást, az új technológiák meghonosodását a régiókban. S így persze a fővároson kívüli felsőoktatásnak sem kedvez. Biztató jelnek tekinthetnénk azt a néhány innovációs és/vagy kutatóbázist, szolgáltató központot, amely vidéki egyetemi város köré települt, ha nem lenne ismert, hány hasonló konstrukcióban gondolkodó cég, befektető fordított hátat az országnak, mert nem látta biztosítottnak az induláshoz szükséges számú és képzettségĹą munkaerőt.

Ideje lenne tisztán látni, képes-e a hazai alap-, közép- és felsőoktatás a jövendő munkavállalók elhelyezkedési esélyeinek ismeretében annak növelésére alkalmas oktatókkal, képzési rendszerben, kompetenciák, beszédkészséggel párosuló nyelvtudás megszerzésére ösztönözve, a gazdaság kihívásaihoz igazodó utánpótlást útjára bocsátani. Mint ahogy azt is, milyen segítségre van ehhez szükségük a munka világától, hogy ezen az oldalon is tervezhetőkké váljanak az együttmĹąködések, a támogatások különböző formái. S persze az is, mire és mennyit kell munkavállalóik készségei, képességei, a fejlődéssel való lépéstartásuk érdekében az oktatási rendszer ma még létező hiányosságai miatt (is) a munkaadóknak költeniük. Vannak, akik úgy gondolják, a frissen végzettek „képzésének” befejezését jobb a cégekre bízni, mert így a frissen munkába állók könnyebben ruházhatók fel a céges igényeknek megfelelő képességekkel, tudással. Ez esetben azonban számolni kell azzal, hogy vajon az erősen céghez (és nem feltétlenül technológiához) kötött tudással képes lesz-e a fiatal szükség esetén váltani. A munkavállalói technológiafüggőség nem feltétlenül árt, különösen, ha kurrens technológiáról van szó, ilyenkor inkább a „kiképzésbe” fektető cég bánja, ha a piac igényét kihasználva dolgozója odébbáll. A kevésbé piacképes technológia rabjává válás azonban a fiatalok munkahelyváltási és fejlődési esélyeit is rontja.