Egymásra találásukban és mĹąködésük eredményességében ugyanakkor akadnak hasonlóságok, és a kapcsolatok közül több is átvészelte a felsőoktatás múlt évtized alatti átalakítási hullámait, legutóbb a bolognai rendszerre való átállást. Nem volt könnyĹą, és a helyzet még most sem rózsás. Nem csak azért, mert a piacgazdaságban értelmezhetetlen, mégis létező akadályok leküzdéséhez meg kellett találni a kiskapukat. Meg kellett, és meg kell küzdeni hagyományokkal, a felsőoktatás céljának különböző értelmezésével, oktatói és hallgatói hozzáállás- és kompetenciaproblémákkal s persze személyi és anyagi kérdésekkel is. És akkor még az intézmények versenypiaci szereplővé válásáról, a hallgatókért folytatott „zsebbevágó”, a pozitívumai mellett problémákat is szülő küzdelmét még nem is említettük. Így aztán néhány cég és egyetem, főiskola között pozitívan alakuló kapcsolatok ellenére sem mondhatjuk még, hogy minden rendben.

A sorozatindító cikkünkben feltett kérdésekből kikövetkeztethető, hol lehetnek gondok, s „példamutató” kezdeményezésekre is utalnak. Mielőtt ezekre összegyúrnánk a mindkét oldalról kapott észrevételekből, tényekből ismerhető válaszokat, összegyĹąjtöttünk néhány, a későbbi értelmezésüket megkönnyítő információt.

Mának vagy jövőnek?

Nem minden intézmény vezetője, oktatói örülnek a piaci igények „diktátumának” és a munkaerőpiacon már megméretett, közelmúltban végzett hallgatóik véleménye sem egységes. Vitáiknak alkalmanként webes fórumok is helyet adnak, amelyek résztvevőinek egyik fele a mindennapokban „haszontalan” elméleti tárgyak túlsúlyára panaszkodik, míg a másik épp az elmélyülésre, a mélyebb összefüggések megértésére is alkalmas, bővebb elméleti képzést adó korábbi egyetemi oktatási gyakorlatot magasztalja. Úgy érzik, a gondolkodó, kreatív kimĹąvelt főknek nincs helyük a piaci igények kielégítésében, így a felsőfokon végzettek is mind inkább „kiszolgáló” szerepbe kényszerülnek.

Az elméleti képzés színvonalának csorbulásáért aggódó oktatók alapvetően két csoportba oszthatók. A valóban azért aggódóktól jól elkülöníthetők az új és legújabb technológiákban már járatlanok, a fejlődéssel nehezen lépést tartani akarók és/vagy tudók. Ez utóbbiak inkább presztízsüket, állásukat, mint a magas szintĹą elméleti oktatás korábbi egyetemi hegemóniáját féltik.

Innovációs rangsor

Hogy fontos, de egyben kényes témába tenyereltünk, azt a francia Insead Business School és a Confederation of Indian Indsutry által a felsőoktatási intézményekről felállított innovációs rangsor (Second Global Innovation Index, 2008) értékelési szempontjai és az abban elfoglalt helyeink is bizonyítják. Az értékelésnél a gazdaságban rejlő teljes innovációs potenciálon volt a hangsúly, amelybe a szaktudáson és versenyképességen túl a piacok összetettsége, a tudományos infrastruktúra és az intézményi hálózat is beletartozik. Az ebben elfoglalt negyvenhetedik helyünk sem szívderítő, de ha hozzátesszük, hogy az oktatási rendszerünk minősége alapján a hatvankettedikre csúsztunk, valószínĹąleg érdemes megvizsgálni, hol hibádzik a képzés. (Mivel témánk szempontjából kevésbé hangsúlyos, így csak zárójelben jegyezzük meg, hogy menedzseriskoláinknak a 77. hely jutott.)

Hogy lépni kell, és hogy ez nem kizárólag a hazai felsőoktatás gondja, arra az Innovációs rangsor címĹą keretes írásban olvashatókon túl a Cisco, a Microsoft és az Intel ilyen irányú piackutatásának eredményei is figyelmeztetnek. Mivel a nemzetközi nagyvállalatok számítanak a végzős hallgatók legnagyobb „felvevő piacának”, következtetéseik figyelemre méltók és megfontolandók. Ezek szerint az oktatási rendszerek többsége nem tartott lépést a gazdaság igényeivel, a diákok nem sajátítják el a későbbi boldogulásukhoz szükséges készségeket. A kritikus és kreatív gondolkodási, illetve az együttmĹąködési készségen túl többek között a technológiának az üzleti életben és a társadalomban történő felhasználásához való alkalmazkodás készsége is hiányzik belőlük. A változást a felmérés eredményeire támaszkodó, a tudásfelmérések módszereire és technológiáira kidolgozott közös tervvel kívánják elősegíteni.
 

Megoldás-e a bolognai rendszer?

Idén kerülnek ki első alkalommal nagyobb számban BsC-szakot végző hallgatók a gazdaságba. A pozitív tapasztalatok mellett akadnak majd kedvezőtlenek is. Előjelek már most is látszanak. Az intézmények alaposan megküzdenek a kötelező gyakorlatok helyeit garantáló, az IKT-, illetve azt felhasználóként alkalmazó cégek közremĹąködését igénylő szerződésekkel. A meglévő, mĹąködő kapcsolataikon túl, hogy minden hallgatót kihelyezhessenek, aktiválniuk kéne az együttmĹąködések kialakításától, fejlesztésétől eddig elzárkózó vállalkozásokat is, amelyek vezetői még nem ébredtek rá, hogy saját szakemberpótlásuk érdekében is fel kéne adni passzivitásukat. Még akkor is, ha a gazdasági válság miatt az eddigieknél is jobban lefoglalják a fennmaradásuk érdekében szükséges teendőik. Már ha hosszabb távon is piacon kívánnak maradni.

A cégek kijelölt embereinek be kell(ene) épülniük a felsőoktatási intézmények vérkeringésébe, testületeibe, hogy piaci igényeik érvényesülhessenek a tantervek, tananyagok összeállításánál. Mivel többségük nemzetközi cég leányvállalata, s a multik kutatóközpontjainak ritkán ad helyet Magyarország, a k+f-ben, innovációban jeleskedők képzésének irányaira kevésbé fejthető ki direkt hatás. Ám például a telekommunikációt tekintve erre is van példa, és nemzetközi piacra dolgozó, banki szoftvert fejlesztő hazai cég is mĹąködtet fejlesztőközpontot hallgatói közremĹąködéssel. S néhány, informatikai cég és egyetem, illetve főiskola részvételével k+f-projekteket megpályázott, s már azokon dolgozó klaszter is akad. (Későbbi cikkeinkben a felsoroltakra még visszatérünk.)

A közeledésnek persze kölcsönösnek kell lennie. A hallgatók szerencsésebbjei a szaporodó gyakornoki programoknak és a kooperatív képzésnek köszönhetően már eddig is betekintést nyerhettek a vállalatok világába. A bolognai BsC-képzésben kötelezővé tett, de annak mikéntjét tekintve még kérdőjeles vállalati gyakorlat erejéig (még erre is visszatérünk) ez már mindegyikük számára adott lesz. Ám a valós piaci igények megismeréséhez az oktatóknak is – a kari intézményi vezetőkkel bezárólag – a gazdasági, közigazgatási folyamatok közelébe kéne férkőzniük. Az sem ártana, ha a szabályok, törvények alkotói ismernék a „való világot”, hogy ne állítsanak fel irreális akadályokat, s ha már megtették, képesek legyenek észrevenni például az akkreditációs eljárás és az információtechnológiai fejlődés sebessége közti különbségek szülte anomáliákat.

„Szoftverleltár” – dilemmák

A gyarapodó kedvező tapasztalatok ellenére tehát még mindig sok sebből vérzik a gyakorlati oktatás erősítésének egyik, ha nem egyetlen lehetőségeként szolgáló, az IKT-cégek, a hivatalok és a felsőoktatási intézmények közötti együttmĹąködés. Az okok szerteágazók. A megfelelő szinten elméletet és gyakorlatot tanítani képes egyetemi oktatók alacsony száma, az IT-cégek „oktatóképzésének” vegyes képe, az akkreditált tárgyak oktatásában kötelezően csak főállású oktatók részvétele mind akadály, és ez csak a jéghegy csúcsa.

Még egyetemen beül, a karok között, esetenként egy karon belül a tanszékek között sincs egységes fellépés az informatikai cégek, illetve szoftvereik bevonásáról az oktatásba. Az egymástól elszigetelten mĹąködő karok miatt még a kapcsolatépítésben és az innovatív képzésben élenjáró egyetemek, főiskolák esetében is nehezen tekinthető át, hol milyen szoftverekre támaszkodnak a tantárgyakhoz kapcsolódó gyakorlati képzések, milyen programokkal prezentálhatók a technológiák.

A piacon lévő informatikai rendszerek fejlesztéséhez, üzemeltetéséhez, bevezetéséhez és felhasználóként azok használatához értők képzésére sincs egységes koncepció. Ami önmagában nem baj, hiszen versenyhelyzetben vannak az intézmények, ha legalább az érintettek számára áttekinthető módon látszana, melyik mire helyezi a hangsúlyt. (Mindez a szabályozásokkal, az akkreditációval is összefügg, erre is később visszatérünk.) De néhány erre odafigyelő intézmény kivételével ennek nincs nyoma.

Az összevont intézményi rendszer, az egyetemi, főiskolai szerkezet, a különböző intézetek, karok és tanszékek kavalkádja, s a szakok időről időre változó neve is nehezíti a tájékozódást. Külső szemlélő számára, elsősorban a gazdasági karok esetében követhetetlen (de sok helyen belülről is, s mintha láttatásukra nem is törekednének), milyen szoftveren keresztül történik a tantárgyak elméleti anyagának gyakorlati szemléltetése. (Ezt a hiányt később egy cikkbe ágyazott, az erre időt szánó intézmények támogatásával készült táblázatos összeállítással igyekszünk majd enyhíteni.) A gyakorlathoz alkalmazott technológia, szoftver mibenlétét „mellékesnek”, feltüntetésüket, reprezentálásukat az IT cégek marketing eszközének tartók is akadnak köztük. Ám még ha van is ebben némi igazság, látni kell, hogy az álláshirdetések mind inkább technológia- és/vagy alkalmazás függők. Így azok feltüntetése a hallgatók érdekét is szolgálná, s ahol ez adott, ott szolgálja.

Se erőforrás, se idő

Az eddigiekből következően ilyen irányú széles körĹą tájékozódást intézményi honlapokról nemigen remélhetünk, bár akadnak kivételek. Például a különböző kompetencia központokat mĹąködtető főiskolák, egyetemek, s a honlapok hírrovataiban, ahogy a médiában is, a gyakorlati oktatás helyeiről, az újonnan felszerelt laborokról is látnak napvilágot információk. Ezekből következtethetünk ugyan a technológiai kompetenciákra, de az érintett intézmények többségénél még ilyen információk sem találhatók, bár mint később látni fogjuk, ez nem minden esetben utak a gyakorlati oktatást segítő céges kapcsolatok hiányára. Sokkal inkább a kapcsolattartás, a naprakész tudás megszerzése és a legújabb technológiák oktatásba beépítésének munka- és időigényes volta, és az ezzel cseppet sem egyensúlyban álló oktatói fizetések állnak mögötte. Ebből viszont már következhet, hogy a fentiekre felkészületlen, vagy motiválatlan (anyagilag is) oktatók belefáradva, „leépítik” céges kapcsolataikat, aminek a hallgatók (és áttételesen a piacon lévő intézmény) látják kárát. Így kerülhetnek ismét, vagy maradhatnak az oktatásban elavult technológiák. És megtehetik, mert az együttmĹąködések szinte kizárólag személyes kapcsolatokon alapulnak, s az előbbiek alapján bármily abszurdnak tĹąnik is, még mindig így mĹąködőképesebbek, mint intézményi szinten mĹąvelve.

Nyilván a fentiek megoldása bonyolultabb, mint kívülről látszik, az esetleges akarathiányhoz erőforráshiány is társul. De a tantárgyak akkreditációja és a gyakorlati oktatás kapcsán felvetődő problémák kezeléséhez többek szerint a fentiekre is megoldást kellene találni. Addig is ma még nem egy intézményben várat magára a gyakorlatok piaci igényeknek megfelelő technológiákkal, alkalmazásokkal való támogatása. A piaci viszont nem szeret várni.

Kiútkeresés

Történt persze jó irányú, akár iránymutatónak is nevezhető elmozdulás. Ilyen annak a néhány hazai multi-leányvállalatnak a példája, ahol az erre létrehozott külön posztokra delegált alkalmas emberekkel megkezdődött (folytatódott) a felsőoktatási intézményekkel való szisztematikus kapcsolattartás stratégiájának kialakítása, vagy a már meglévő követése, átültetése a gyakorlatba. Nem feltétlenül, sőt elsősorban nem „cashalapú” támogatási formákról van szó. Bevezetésük, mĹąködtetésük azonban kétoldali együttmĹąködési készségen alapul. Ahol ez adott, idővel emelhető az oktatás színvonala, ellenőrizhető az együttmĹąködés hatékonysága, s részben még a bukdácsoló karrierfigyelésre is jótékony hatással lehet.

Az informatikai cégek „partnerválasztása” azonban a jelenlegi felsőoktatási intézmények közül nem terjed ki minden ebben érdekeltre. Általában a hazai viszonyok között a legrangosabb, az informatikai oktatásban érdekeltek szerepelnek az ilyen programmal rendelkező cégek listáján, ami nem javít az amúgy is kedvezőtlenebb helyzetben lévő, gyakorlatilag a kisebb vidéki intézmények felsőoktatás-piaci helyzetén. (Cikksorozatunkban később erre is kitérünk.)

A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy az eddigi okfejtések ellenére mégsem egyértelmĹą, hogy a céges kapcsolatok kiépítésében a „közös” fellépés lenne a karok, tanszékek szempontjából kedvezőbb. Ugyanis ami többszörös áttéten keresztül valósul meg – márpedig az egyetemek, főiskolák vezetői és a tanszékek között ez csak így lenne lehetséges –, az időtényezőn túl az igények megértése és teljesítése kapcsán sem kecsegtet sok jóval. Az ebben jártasak és a kapcsolatépítésben élenjáró oktatók, kari vezetők közül többen a „face to face”-t tartják mĹąködőképesebbnek, vagyis ha a cégek képviselői egy-egy motivált tanárral kezdenek kapcsolatépítésbe. A nagy kérdés persze az, hogyan találnak rájuk.

Szereposztás

Világszerte érzékelhető a gyakorlati vonal előretörése, illetve a térségek, országok között egyfajta, nem minden résztvevő által örömmel felvállalt, kényszerĹą fejlesztés-gyártás-szolgáltatás-értékesítés „munkamegosztás”. S mintha Magyarországnak a szolgáltatás-értékesítés lapokat osztanák. Ha ez így marad (tennünk kéne ellene, hogy ne így legyen), szĹąkül itthon az informatikával összefüggő, magas szinten kimĹąvelt főt igénylő kutatás-fejlesztési és innovációs feladatok köre, vagyis akár jogosak is lehetnek az elméleti képzés leépülésével kapcsolatos aggályok. Az itthoni piac ma a kevesebb kreativitást igénylő, inkább gyakorlatiasabb és a bolognai rendszer által is erősített másik irányból érkezőket igényli. Azonban globalizált világban élünk, még ha ennek csak az egyének számára kedvező előnyeit vagyunk hajlandók észrevenni, elfogadni. Így az egyébként „röghöz kötött” hazánk fiai számára is – már ha beszélnek nyelveket – lehetőség és példa is van a nemzetközi kutató és/vagy fejlesztőintézetekhez, az innovatív cégekhez való csatlakozásra, illetve a határon túli felsőoktatási intézmények magasabb szintĹą elméleti képzésében való részvételre. Hogy ez országos szinten és hosszútávon ijesztő perspektíva? Lehet, de ha így van, tenni kell ellene, vagy legalább az egyensúlyba hozatalért. Erre is alkalmasak lehetnek a céges–intézményi együttmĹąködések, már ha jó irányt vesznek.

Cikksorozatunk következő részében az informatikai cégek és az intézmények együttmĹąködésével is összefüggő tananyagok tematikájának kérdéseivel foglalkozunk.