Éppen két, a hazai IT-cégek felsőoktatással összefüggő szerepét, felelősségét boncolgató, illetve az IT-álláspiac helyzetével, problémáival kapcsolatos összeállításon dolgozom. Az interjúkon hallottak (is) tudatosították bennem, hogy ha már beleártottam magam a témába, illik a bevezetőben említett másik – felügyeleti szervét tekintve is másik (sic!) – oktatási területtel is foglalkoznom. Így aztán az összetételét (ld. a cikk végén) tekintve sokat ígérő kerekasztalt egyfajta előtanulmánynak, tájékozódási lehetőségnek érezvén duplán felspannolva estem be hallgatóként a DAT őszi, A tartalomipari piac lehetőségeinek feltárása címĹą konferenciájának délutáni – a későbbiek miatt fontos megemlíteni, hogy a kora esti eFestival díjátadó gálát megelőző – programjára.

Sült galambra várók

Nem fogom részletezni a hallottakat, az informatikai szakoktatás helyzetét, lehetőségeit taglaló értékesebb hozzászólások tartalma majd beépül egy fent említett későbbi cikkbe. Inkább a tehetetlenség (a sajátom is), a közöny és a témával kapcsolatos „sötétség”, ha úgy jobban tetszik, a tájékozódás és tájékoztatás hiányosságai miatti tudatlanság mozgatja ujjaimat a billentyĹąk fölött. S hogy ne feledjem az eFestivalra történő fentebbi utalást, a közönnyel kezdeném. Az ingyenes rendezvénynek a programhoz csatolt résztvevői listáján 217 név szerepelt, ám a kerekasztal hallgatósága nem érte el a harmincat. A regisztráltak többsége később, a díjátadóra érkezett. Ami persze minden él és élc nélkül nagyon fontos, hiszen a korábban oly sokat kárhoztatott magyar nyelvĹą elektronikus tartalmak közötti nemes versenyre és annak győzteseire teszi fel a koronát. A versenyek korát érjük. Versenyzünk, hogy elnyerjük (elnyeljük?) a pályázati pénzeket, hogy egy-egy megszerzett díj emelje szakmai presztízsünket, de a gazdaság egésze a tisztes és tisztességtelen verseny tere. A tisztességes, valóban a képességeket (is) kamatoztató szaktudáson alapuló versenyhez azonban erre alkalmas versenyzőkre van szükség. Ami ma még – ld. eFestival és más rangos versenyek – teljesíthető, de nem sokáig. És sajnos már ma is akadnak pehelysúlyú versenyek és versenyzők.

A médiumok felelőssége

Az e-tartalmak, a különböző szintĹą informatikai tudást igénylő szakmák, szakterületek stb. versenyében csak akkor lesz versenyző-utánpótlás, ha mindannyian, akiknek megadatott, hogy tehetünk érte – az erre alkalmas médiumokat is beleértve –, helyrepofozzuk a még mindig sok sebből vérző (szak)oktatást, témánkra összpontosítva az informatikai szakoktatást (is). Nem véletlenül emeltem ki a médiumokat. Ugyanis még a regisztráltak között is nagyítóval kellett keresni a képviselőiket. Vagyis jó kis belterjes, ugyanakkor egyértelmĹąen a kiútkeresésre összpontosító, a közremĹąködők megoldáskereső magatartását tükröző kerekasztal-beszélgetés folyt, kemény csörtékkel, gyakran a bajok forrását is felszínre hozva. Csak épp nem volt, aki közvetítse az elhanzottakat az IT-cégek és sokszor még a meglévő lehetőségeik felismerésében is gyakorlatlan másik oldal felé.

Lépéshátrányban

A pályáztatásban rejlő lehetőségek csekély ismerete, az OKJ-s képzések anomáliái, az elkészült különböző, a cégek, intézmények, szervezetek informatikai munkaerőigényének változására összpontosító, módszertanilag bizony épp az abban részt vevők felelőtlen magatartása miatt olykor vitatható eredményeket szülő felmérések – mindez csak néhány az alapprobléma megoldása előtt álló akadályok közül. De idesorolható a szakképzésben még csak lehetőségként felmerülő, azonban a felsőoktatásban már kötelező, ám nem vagy csak nyomokban létező karrierfigyelés problémája is, vagyis a hallgatói tapasztalatok visszacsatolásának hiányából fakadó nehézségek.

Hogy miért fáj ez nekem? Elsősorban azért, mert az egyik leginnovatívabb szakterületről van szó. Ahol a megszerzett tudás akár egy-két év alatt elavul, kiváltképp, ha az iskolából kikerülő közép- vagy felsőfokú szakképzettséget szerzők, illetve a felsőoktatási intézmények – egyetemek, főiskolák – szakirányú diplomáját szorongatók és/vagy az utánuk kapkodó cégek nem invesztálnak a naprakész tudásba, csak sopánkodnak annak hiánya miatt (még szerencsére, hogy akadnak kivételek).

A jövő tegnap kezdődött

Csak tessenek belegondolni, mikor lesz egy most középiskolába kerülő diákból – már ha egyáltalán eszébe jut az informatikai szakirány – munkaképes közép- vagy felsőfokú informatikai, informatikához is konyító gazdasági szakember. Négy-nyolc-tíz év múlva. És Önök közül tudja bárki is, milyen informatikai (vajon ismert lesz még akkor is ez a jelző?) tudású munkaerőre lesz szüksége akkor – a nyelvi, elsősorban az angoltudáson túl – a hazai vagy a globális gazdaságnak? És ilyen helyzetben mi még mindig csak próbálkozunk létrehozni egy mĹąködőképes, az igényekre mindenkor válaszolni képes, a szabályozásokhoz igazodó, sokszintĹą oktatási rendszert. Mindezt úgy, hogy az oktatás irányítása és felügyelete korántsem egységes. Nem győzzük nyomon követni, hogy az önállósodott egyetemeken, főiskolákon túl épp melyik minisztérium és/vagy más intézmény gyakorol felügyeletet, ad iránymutatást, terjeszt elő az óvodai (mert nem lehet elég korán kezdeni), az általános iskolai, a középfokú normál és szakoktatás, valamint a felsőfokú szakoktatás, a különböző képzések terén szabályozást. Az tanárok oktatásának problematikájáról már nem is szólva.

Az már csak hab a tortán, hogy az EU a kompetenciákra kívánja helyezni a hangsúlyt, így próbálja összehasonlíthatóvá, az EU-országok mindegyikében azonos szempontok szerint értékelhetővé tenni a szakképzetteket, diplomásokat. Az előrelátók nálunk is ezt forszírozzák. Ennek elfogadásához azonban a társadalomnak (s persze az oktatásnak, mindenekelőtt a politikának, a közember számára átláthatatlan – s a kompetenciák szempontjából megfoghatatlan – rangok, titulusok, bizottságok rengetegében el-eltévedő állam- és közigazgatásnak is) fel kellene nőnie. E nélkül ugyanis nehéz lesz megértetni, hogy egy jogásznak és egy jól képzett, a gyakorlatban is jól teljesítő fodrásznak lehetnek azonos kompetenciái .

Nehéz ma elhinni, hogy elérkezünk erre a szintre. De bízni kell túlélési ösztönünkben, s reménykedni, hogy a fulladás előtti pillanatban meglépjük, amit meg kell. S persze abban is, hogy nem értékeljük túl a tüdőnk kapacitását.

Egy irányba, jó irányba

Nem az volt a célom, hogy összegezzem a kerekasztalon elhangzottakat – később, más környezetben talán erre is kitérek –, inkább a problémával való szembenézésre szerettem volna felhívni a figyelmet. És bár tudom, hogy ez a jelen emberének természete elleni támadás, a saját felelősségünk keresése. Hogy szabad-e a cégeknek „farkast” kiáltaniuk, amikor nincs a piacon az igényeiknek megfelelő szakember, miközben alig tettek valamit az igényeik megismertetésért és a „naprakész” szakemberek, diplomások képzéséért (vajon hányan és hogyan élnek a szakképzési hozzájárulással?). Hogy az érintettek keresik-e – és ha igen, vajon jó irányban, hatásosan lobbizva, célirányosan, az akadályok ellen egységesen fellépve – a megoldást? S a kérdés bizony nekem, a témára csak mostanában rákapó tollnoknak is szól.

A kerekasztal-beszélgetésen hallottak alapján igen, de korántsem elegen. S mintha hiányozna a csapat éléről a kiváló stratégiai és taktikai képességekkel megáldott vezető, aki képes az el-elkalandozó csapattagokat jobb belátásra bírni, megküzdeni az idő szorításával, és az egyediségekre is tekintettel a cél irányába terelni a megoldást keresőket. S majd elfelejtettem. Aki ismeri a célt, meg tudja értetni annak szükségességét, s azt erőszakosság és diktatúra nélkül el tudja fogadtatni. Ugyanis cél nélkül nehéz célirányosan haladni, miközben a huszonötödik órában vagyunk (tegyük hozzá, nem csak mi).

(A MATISZ-HÁPB képviseletében Mlinarics János által moderált kerekasztal- beszélgetésen a SZÁMALK Szakközépiskola és kilenc fővárosi szakközépiskola együttmĹąködésével az idén szeptembertől felállt Fővárosi Petrik Térségi Integrált Szakképző Központ, az NSZFI, valamint az SzMM, az NFÜ, a Miniszterelnöki Hivatal és egy ágazati párbeszédre szakosodott bizottság (HÁPB) prominensei, s egyetlen informatikai cég, a Microsoft képviselője vett részt.)