A nagyság minősége - avagy hogyan mérjük a vállalkozó jóságát
2006. szeptember 25.
A téma – szociológiai megfontolásokból – akár kényes is lehet... A vállalkozó szó a rendszerváltást megelőző negyven évben a „tőkés kizsákmányoló” szinonimája volt, és bár éppen a szocializmus összeomlása bizonyította be, hogy vállalkozók nélkül nem megy előbbre a világ, azért a társadalmi megosztottság következményeként ma sem állítható, hogy a munkavállalók teljes mértékben azonosulni tudnának a munkaadók gondjaival, inkább fordítva várnának el kellő szolidaritást... Bizonyos esetekben talán jogosan, ez azonban másik téma. Mi most azokkal szeretnénk foglalkozni, akik innovációs, kockázatvállaló, karizmatikus képességekkel felruházva belevágnak a cégalapításba, és ezen a területen éppen szolidaritásukkal, a társadalomra gyakorolt hatásukkal emelkednek ki a többiek közül, miközben az egész világon képesek lendíteni egyet. Vagyis a jó vállalkozókról lesz szó, sőt a legjobbakról...
Az említett kör egyik ismert alakja Kürti Sándor, akivel kapcsolatban nyilvánvalóan nem friss hír, hogy tavaly versenyzőként, idén pedig már a kilenctagú nemzetközi zsűriben lehetett együtt Monte-Carlóban háromtucatnyi ország legjobbnak kiválasztott vállalkozóival. Feltehetően az is megjelent már nyomtatásban, hogy a monte-carlói versenyzői-bírálói jelenlét mellett kétszer részt vett a cseh, illetve a tavalyi győztesnek kijáró jogon idén a magyar nemzeti zsűri munkájában is. A hírek tárgyszerűen közlik a tényt, esetleg sugároznak némi büszkeséget azzal kapcsolatban, hogy miképp érhette el mindezt egy hazánkfia, ám a beszámolók nyilvánvalóan nem képesek tükrözni azt, ami mindeközben Kürti Sándorban felgyűlt, lerakódott, a lelkébe beépült. Egy hírbe nem fér bele az a fantasztikus mértékű és minőségű tapasztalat, személyes ismeretség, tanulság és élmény, amely Sándor szemében tükröződik akkor, ha valaki rákérdez: mit is jelentett mindez? Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy az élmények és tanulságok egy szerény töredékét megosszuk olvasóinkkal, bár belátjuk: nem biztos, hogy ezek a tapasztalatok – személyes átélés híján – interpretálhatók. Már az empátiával, a beleélő képességgel kapcsolatban is gondban vagyunk: nemigen tudjuk magunkat akár a legjobbak, akár a legjobbak kiválasztói közé képzelni...
Ha nekünk kellene kiválasztani az év legjobb vállalkozóját a világon, az első gond nyilvánvalóan az lenne, hogy mely szempontokat és milyen mértékben preferálhatunk. Nyilván értékelnénk a cégvezetői, menedzseri képességeket: mekkoráról mekkorára nőtt a vállalkozás a pályázó kezei között. A díj azonban nem a legjobb menedzsernek, hanem a legjobb vállalkozónak szól (World Enterpreneur Of The Year, röviden WEOY). Így nyilván nem lehet a menedzseri teljesítményt mondjuk a kockázatvállalói (kockázatelemzői) képességek fölé helyezni, de fontos az is, hogy a pályázó Bolyaihoz hasonlóan „a semmiből teremtett-e egy új, más világot”, vagy éppenséggel az apai örökséget építette tovább. Van-e innováció, újdonság az adott vállalkozásban, milyen hatást gyakorol a vállalkozás közvetlen és tágabb környezetére, és így tovább, akadnak még szempontok, amelyeket nem is olyan könnyű súlyozni, értékelni...
– Szerencsére a szempontokat nem manapság és nem nekünk kellett kitalálni – mondja beszélgetésünk elején Kürti Sándor, amikor a díj hátteréről, a kiválasztás folyamatáról kérdezzük. – Az Ernst & Young húsz éve határozta meg azt a kritériumrendszert, amelynek alapján először országonként, majd közülük Monte-Carlóban kiválasztják azt az egy vállalkozót, aki előző évi teljesítménye alapján világelsőnek tekinthető. Ezeket a kritériumokat hat csoportba sorolták, és az egész rendszert áthatja még egy további, szinte minden csoportban értékelendő általános gondolat. Az első csoport a vállalkozói szellemet méri fel a kockázatkezelő képességtől egészen addig, hogy miképp reagál a pályázó az esetleges kudarcra, mit kezd a sikerrel... Mindjárt ezt követi a pénzügyi teljesítmény, vagyis a klasszikus mérőszámok: bevétel, nyereség, cégérték, természetesen nem egyetlen pillanatra, évre vetítve, hanem a cég fejlődését is – egy minimum ötéves cikluson át – felmérve.
A harmadik szempont az innovációs képesség: mit adott hozzá a vállalkozás a világhoz, milyen új dolgok születtek általa? Ezt ismét egy menedzseri képesség, a stratégiaalkotás követi, majd egy sajátos szempontcsomag, a „global impact”, vagyis hogy miképp befolyásolja az adott vállalkozó a világ folyását, milyen hatással van a szűkebb és tágabb környezetére, amibe egyebek közt az is beletartozik, hogy hány embernek ad munkát, milyen munkakörülményeket teremt... Ez nem azonos a személyes kapcsolatrendszerrel, a családhoz, kisebb közösséghez vagy akár az adott kerülethez, városhoz való viszonyulással, ami megint csak egy külön kritériumcsoport. Amit mindenben és mindenütt együttesen értékelnek, vagyis amivel az egész kritériumrendszer „le van öntve”, az a szociális felelősségtudat: mennyire érzékeny a vállalkozó a társadalom problémái iránt, hogyan veszi ki részét ezek megoldásából.
No lám, egy olyan szempont, amely a téma kényességét is oldani látszik. Bár Tamás Gáspár Miklós manapság is osztályellentétnek és antagonisztikusnak minősíti a munkaadók és munkavállalók közti viszonyt, az Ernst & Young által szervezett vetélkedésen legjobbnak kiválasztott vállalkozók valóban jók, a szó hétköznapi értelmében is; nemcsak ügyességük, hanem erkölcsiségük is mérlegre kerül. De vajon hogyan mér ez a mérleg? Hirtelenjében még azt is nehéz eldönteni, hogy ennek a sokrétű kritériumrendszernek megfelelni nehezebb, vagy azt értékelni, hogy ki milyen mértékben felel meg. Kevesen vannak, akik Kürti Sándornál többet tudnának arról, hogy milyen nehéz az út, amely elvezet a WEOY verseny döntőjéig Monte-Carlóba, és ott milyen gyötrelmek vezetnek az elsőségig... Gyötrelmek? Nyilvánvalóan rossz szó, hiszen a nehézségek egyben felemelő élmények, tanulságok is. Ki tudja, lehet, hogy éppen a pályázat elkészítése, a kérdőívek kitöltése az, ami a legtöbbet adja a vállalkozások számára, bizonyos kérdések átgondolása még azon vállalkozók számára is katalizáló erejű lehet, akik végül nem jutnak el országelsőként a tengerparti városba.
– Rendkívül összetett folyamat során dől el, hogy ki is a World Enterpreneur Of The Year, például az idei kiválasztást 16 ezer jelentkező pályázata és összességében 750 zsűritag előmunkája előzte meg – folytatja élménybeszámolóját Kürti Sándor. – Az, aki érez magában elegendő erőt ahhoz, hogy nekifusson ennek a megmérettetésnek, pályázatot készít, amelyben a legkülönbözőbb terjedelemben és formában igyekszik bemutatni, hogy miképp felel meg a szempontrendszernek. Készül egy terjedelmesebb esszé, de ugyanezt meg kell írni száz szóban, fél oldalban, egyperces filmetűdben... Látszólag a legegyszerűbb a kérdőív kitöltése, de valójában talán ez a legbonyolultabb, hiszen minden kérdés őszinte és elmélyült végiggondolása gyakorlatilag felér egy doktori disszertációval, ám ezt a doktori disszertációt nem lehet beadni, a konklúziót bele kell sűríteni 3-4 mondatba. Bevallom, amikor saját pályázatomat írtam, a kérdőív kitöltése közben mintegy 70 ember segítségét vettem igénybe, és köztük világcégek jogi tanácsadói, gazdasági vezetői, marketingszakemberei is ott voltak. Csak egy példa: milyen az én kockázatviselő képességem? És mikor milyen? Az ember fején nemcsak az fut át, amit a játékelméletről tud, hanem a gyakorlati tapasztalatai is, és így lesz a közhelyből – miszerint kis kockázattal keveset nyersz, de naggyal nagyot bukhatsz – sokrétűen átgondolt és elemzett rendszer. Amelyben azután már benne van az is, hogy a kisebb kockázat megfelelő gyakorisággal párosulva már nem feltétlenül kis haszon, s hogy milyen peremfeltételek mellett mik a sarokpontok, stb., stb. Nem mindegy például, hogy a nagyot kockáztató azért a „hazautazás költségét” félreteszi-e, vagy azt is kockáztatja... És ez csak egy kérdés, minden csoportban van vagy nyolc, s mindezt valóban végiggondolva kell megválaszolni.
– Ugorjuk most át az ezek szerint több hónapos intenzív munkafolyamatot, amely alatt a 16 ezer pályázat elkészül, amíg kikerül országonként az az egy, s a 750 zsűritag is átadja munkáját annak a kilencnek, aki az utolsó fázisban kiválasztja a világelsőnek tekinthető vállalkozót. Hogyan zajlik a nemzetközi megmérettetés immár Monte-Carlóban?
– A kilenctagú zsűrit az Ernst & Youngtól független emberekből állítják össze, általában benne van az előző évi győztes, esetleg korábbi évek versenyzői, valamennyien olyanok, akik saját tapasztalatukból tudják, hogy mit jelent vállalkozni, céget, értéket létrehozni. Ezeknek az embereknek a megismerése már önmagában fantasztikus élmény, és ezt fejeli meg, hogy előttünk „vizsgáznak” a világ legjobbjai, olyanok, akik már cégeket vittek el a Fortune 500-ig, forgalmuk dollártízmilliárdokban számolódik, vagy olyan ismertek, hogy a Google a cégük nevére milliós találatszámot ad ki... Itt mindenki önmaga fölé magasodik, felfokozottak az érzelmek, és olyan emberi gesztusokkal lehet találkozni, amilyenekre tényleg senki nem számítana... Na, de nézzük először, hogyan is birkózik meg a zsűri azzal a feladattal, hogy valóban a megszabott szempontrendszer szerint, ám mégis sokféleképpen megfogalmazott pályázatok alapján kell kiválasztania 32 ország legjobbjai közül (ez idén 36 embert jelentett, mert voltak társvállalkozást működtető páros pályázók is) az egy legeslegjobbat. Természetesen az írásos anyagokat mindenki előre áttanulmányozza, úgyhogy mire Monte-Carlóba utaztunk, mindenki megjelölhette azt az 5 embert, akit ő – a pályázatok alapján – az élre sorolt. Ez a jelölés a végkimenetelre még nincs hatással, nem jelent semmilyen szűkítést, hiszen most kezdődnek az élő beszélgetések, ahol a hármas csoportokra bomlott zsűri mindenkitől azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek sem az anyagban, sem az interneten fellelhető információkban nincsenek benne. A zsűri kis csoportokra bomlik ugyan, de a versenyzők nem: mindenkivel mind a három háromfős részzsűri készít személyes interjút, pontosabban – az elfogultságot elkerülendő – csupán a honfitársi viszony kizáró ok. Például az általam vezetett „alzsűriben” egy japán hölgy és egy új-zélandi férfi volt, így előttünk csak a japán, az új-zélandi és a magyar versenyző nem szerepelt, mindenki más igen. A beszélgetések során sorozatosan kiderült, hogy mindenki mennyivel színesebb, mennyivel sokrétűbb egyéniség, mint azt elsőre az írásos pályamunkája mutatta. Nem kell nagy dolgokra gondolni, az apróságok is szépek tudnak lenni. Például a spanyol versenyző, aki nem tudott jól angolul, tolmácsnak a fiát hozta magával, és megható volt, hogy az apa szemmel láthatóan milyen büszke a fiára, a fiú meg az apjára. Elgondolkodtatott a dán versenyző is, aki – miközben mi évekig fontolgatjuk egy külföldi iroda létrehozását – axiómaként jelentette ki, hogy „évente két új országban alapítunk leányvállalatot...”
A beszélgetések után minden zsűritag megjelöli azt a tíz embert, akit a legjobbnak tart, és akit győztesnek is el tudna képzelni, s ezekből a szavazatokból alakul ki az a hatfős élmezőny, amelyet azután folyamatos konzultációval immár a teljes kilenctagú zsűri szűkít egyre kisebbre. Említettem már ezeknek az embereknek a lelki nagyságát, hadd illusztráljam most egy konkrét példával. Már két befutónál tartottunk, a dél-afrikai és az indiai vállalkozó mérkőzött, az előbbi egy öt-, az utóbbi egy kilencmilliárdos vállalkozás feje. Mindkettő kapott négy-négy szavazatot, és ekkor következett szólásra a zsűri elnöke, aki történetesen indiai volt... Bevallom, mindenemet feltettem volna arra, hogy a két – minden szempontból kiváló – vállalkozó közül a zsűrielnök honfitársa lesz a győztes. Az elnök azonban így kezdte értékelését: „Ha a szívemre hallgatok, akkor...” Majd így folytatta: „ha azonban a lelkiismeretemre...” Nem ragozom: az idei győztes a dél-afrikai Bill Lynch lett... Az indiai zsűrielnök – felülemelkedve azon, hogy mindenki szeretné saját országának hírnevét növelni – azt írta a javára, hogy bár a győztes által létrehozott cég értéke csak a fele az indiaiénak, az utóbbinak nem nulláról kellett indulnia, volt egy alap, amire építkezhetett, így mégiscsak Lynché a nagyobb vállalkozói teljesítmény. De hozhatnék más példát is: a szingapúri versenyző, aki mellesleg szintén Indiából származott, egy fantasztikus kereskedelmi modellel futtatta föl cégét a csúcsra, ám épp honfitársa volt az a zsűriben, aki megkérdőjelezte, hogy a modell sikerességének megítéléséhez elegendő-e öt esztendő eredménye, vagyis a minimumként meghatározott és ennél a cégnél éppen teljesített cégélettartam... Megvallom őszintén, hogy ha az év magyar vállalkozója, Demján Sándor került volna ilyen helyzetbe, nekem nem biztos, hogy lett volna ilyen lelkierőm, hogy teljesen háttérbe szorítsam a szubjektív megfontolásokat. Nagyon sajnáltam, hogy azoknak, akik nem ismerik őt annyira, mint mi itt, Magyarországon, egy kicsit keveset árult el róla az írásos anyag. De ha lenne bennem annyi emelkedettség, mint az indai zsűrielnökben, akkor hozzá kellene tennem, hogy jobb pályázattal sem nyert volna. Az élmezőnynél már a vállalkozás mérete is nagyon számít, és bár e téren nem lehet egy napon emlegetni mondjuk engem Demjánnal, még ő sem volt egy súlycsoportban azokkal, akiknél a forgalmat nem forint-, hanem dollármilliárdokban (netán tí-zmilliárdokban) számolják. Ez egy hattusa, amelyet én öttusában, Demján pedig öt és félben próbált megnyerni, ami nem megy... Persze a fentieket akár ki is hagyhatnánk a cikkből, ugyanis ezen a versenyen a külvilág számára nincs utolsó szavazás, amelynek során eldől, hogy ki a második, nincs hatos döntő, és nincs ebből éppen csak kimaradó hetedik: mindegy, hogy mi a kiválasztási metódus, csak egy kiválasztott van! Egy, azaz egy ember, aki átveheti a World Enterpreneur Of The Year díjat, a többiek pedig mind másodikak, még pontosabban a „World Enterpreneur Of The Year Academy” tagjai. Vesztesekről már csak azért sem lehet beszélni, mert a díj célja nem csupán a legjobb elismerése, hanem – sikertörténetek bemutatásán keresztül – maga az inspiráció és a motiváció. És hát épp ez az, amiből nekem is a legtöbbet adta a versenyzés, csakúgy, mint a zsűri munkájában való részvétel. No meg a személyes élmények, amelyek úgysem érdeklik az olvasót...
Már hogyne érdekelnék...
– Amikor például az első este összeül a zsűri a Hotel de Paris legfelső emeletén, felnézel, és egyszerre meglátod a csillagokat... Nekem meg eszembe jut az aranyköpéseket tartalmazó könyvecském, amelyikben van két ilyen sor: „Fekszem az ágyon, nézem az eget, és közben azon gondolkodom, hova a fenébe tűnt a plafon...” Hát igen: itt szép csendesen széthúzták, de úgy, hogy teljesen eltűnt, és fölénk borult a végtelen csillagos ég... Hasonló pillanat akad tucatnyi, például elvittek minket a várba, egy étterembe, ahol azért nem tudtam az ételekre koncentrálni, mert egyszerűen lenyűgözött a tökéletesség; csak legeltettem a szemem a részleteken, minden maga a hibátlan gyönyörűség... Még azt is tudják, hogy a hölgyeknek az étteremben is van retiküljük, amit valahova le kell tenni, ezért a székük mellett áll egy kis puff erre a célra... Mit meséljek még? Személyes és igazán csak nekem örömet okozó élmény volt az is, amikor a már említett zsűrielnök tartott egy igazán röpke kis beszédet, s abba a néhány percbe teljesen váratlanul beleszőtte, hogy tavaly, amikor ő is még versenyzőként volt jelen, megismerkedett egy kis ország versenyzőjével, akivel nagyon összehaverkodott, és „jó volt ezzel a magyar sráccal újra összetalálkozni”... Hát megosztható mindez másokkal?!