Műsorszórás vagy mobilszolgáltatás?
Még egyszer a mobiltévéről
2005. december 24.
Talán nincs is olyan messze az az idő, amikor a "Mi van a kezemben?" kérdésre teljesen természetes lesz a válasz: "Egy tévé!" Korábbi számunkban foglalkoztunk már a mobiltévézéssel, annak is a videohívással, illetve WAP-portálon keresztül ma is elérhető változatával. A műsorterjesztés hagyományos kategóriájának azonban inkább a DVB-H szabvány szerinti sugárzás felel meg. Ezúttal arról lesz szó, hogy a mobiltévézés ilyen formájú elterjedésének mik a feltételei és milyenek az esélyei.
Az első dilemmát már a szabvány rövidítése is sugallja: a DVB-H esetében a Digital Video Broadcasting után ugyanis nem M betű szerepel – ami logikusan következne a mobilformációból –, hanem H (handheld), ami viszont a vevőkészülék kézben tarthatóságára utal. Másképp fogalmazva: a szabvány megalkotásakor még nem volt egyértelmű – és a szakemberek szerint még ma sem az –, hogy az így sugárzott műsorok vételére alkalmas eszköz és a mobiltelefon egybeépül. Ez a bizonytalanság (vagy inkább választási szabadság?) a mai napig tetten érhető a szakmai diskurzusokban és a gyártók, szolgáltatók üzletpolitikájában.
Kövesdy Gábor, az Antenna Hungária stratégiai és üzletfejlesztési igazgatója szerint a mobil-tévésugárzás (maradjunk egyelőre ennél a megfogalmazásnál) megindulása előtt négy fő feltételnek kell teljesülnie, és érdemes ezeket alaposan megvizsgálni. Közéjük tartozik a frekvencia allokálása, az életképes üzleti modell megalkotása, az adóhálózat kiépítése és a vevőkészülékek elterjedése. Ráadásként – és korántsem utolsó szempontként – meg lehet még említeni a piacot, a felhasználók tényleges igényeit.
Frekvenciák harmóniában
Nemzetközi szinten javában folyik a frekvenciakoordináció előkészítése. A témában illetékes fórum, a WRC várhatóan 2006-ban dönt arról, hogy melyik ország milyen frekvenciákat használhat például a digitális televíziózásban. Sogrik György, az AH műszaki szakértője rámutatott, hogy a szakemberek ma még eltérő módon ítélik meg a DVB-H helyzetét, ami érthető, hiszen a szabvány e változata is fölfelszíni sugárzásnak minősíthető. A kábeles és a műholdas terjesztést tehát nem befolyásolja, de jogosan merül fel a kérdés, hogy a DVB-T és a DVB-H szabványt együtt kell-e kezelni például a frekvenciák kiosztásakor. Az is bizonytalan, hogy a nemzetközi szervezetek egyértelműen állást foglalnak-e ebben, és például külön tartományt jelölnek ki az egyes megoldásoknak, vagy pedig az országok egyben megkapják a földfelszíni tévézésben használható frekvenciasávot, és a nemzeti hatóságok döntenek arról, hogy azt milyen formában osztják meg a DVB-T szerinti, illetve a mobil jellegű sugárzás között.
A nemzetközi koordináció – és kijelölés – után viszont mindenképpen komoly lehetőség nyílik meg egyrészt a vállalkozó műsorterjesztő cégek, másrészt a műsorkészítők, a meglévő és új csatornák számára. Az már közismert, hogy a digitalizálás (és a megfelelő jeltömörítés) jóvoltából egy analóg műsort továbbító frekvencián digitálisan már több, akár 5-10 csatorna is elfér. Ugyanakkor ezen túlmenően a DVB-H szabvány eleve kisebb képernyőmérettel számol, így a kisebb képfelbontás révén a hagyományos csatornán átvihető „mobilműsorok" száma tovább növelhető, akár 10-15-re. Ám az már más kérdés, hogy ez vonzó-e bárki számára is.
Kinek az üzlete?
Amikor a DVB-H-sugárzással kapcsolatos kísérletekről hallunk, nemcsak a műszaki tesztekre kell gondolnunk. Ebben az új megoldásban mindenképpen új értéklánc jön létre, éppen ezért a vizsgálatok kiterjednek az alkalmazható, életképesnek ígérkező üzleti modellekre is. A korábban megszokott szereplők (műsorkészítők, műsorterjesztők) köre kibővül a mobilcégekkel, és új, szövevényes viszonyok jöhetnek létre, amelyekben akár közvetlenül is kapcsolatba kerülhetnek például a filmgyártó vállalatok a mobilszolgáltatókkal.
Az újdonságot kétségtelenül a vevő mobil jellege jelenti. A fogyasztót leginkább a készüléken keresztül lehet azonosítani. Ha abból a – leginkább valószínűsíthető – feltételezésből indulunk ki, hogy végül a mobilkészülékbe épített digitális vevő terjed el, nyilvánvalóvá válik az is, hogy a felhasználói kör a mobilszolgáltatók előfizetőiből alakul ki. Ez gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a sugárzott digitális tévé a mobilcégek szolgáltatási palettáját gazdagítaná. Ami persze nem feltétlenül hátrány az értékláncban szereplő többi szereplő számára, sőt bizonyos szempontból kifejezetten előny, mert tehermentesíti őket egyes feladatoktól. Például a mobiltársaságra hárul minden ügyfélkapcsolati munka: a szerződéskötés, az előfizetők nyilvántartása, a számlázás minden típusú forgalomról egyben, aminek csupán egyetlen eleme a mobil (DVB-H szerinti) tévézés. (Egy másik tételt képezhetnek a WAP-portálról letöltött videotartalmak.)
A műsorszóró hálózatok kiépítése és üzemeltetése más ideológiát (kapacitást, struktúrát) kíván, mint a mobiltelefóniáé. Épp ezért nem valószínűsíthető, de persze nem is zárható ki, hogy a mobilcégek DVB-H-sugárzással foglalkozzanak, ez inkább megmarad az alapvetően erre specializálódott vállalatoknak, műsorszóró társaságoknak. Az Antenna Hungária sem közömbös a lehetőség iránt – árulta el Kövesdy Gábor –, hiszen a műsorszóró természetes tagja lehet a mobiltévés értékláncnak.
A mobilszolgáltatások sajátosságából következik, hogy – ha nem is minden esetben és minden műsorért, de – a mobiltévézésért fizetni kell. Ha pedig bevétel keletkezik, akkor abból részesedni akarnak majd a műsorszolgáltatók, a tévétársaságok is. A láncolat persze bonyolultabb, mert a tévétársaságok a különböző produkciós irodáknak, filmgyártóknak fizetnek. De akár fel is borulhat a megszokott rend, hiszen már hallani híreket arról, hogy egy mobilszolgáltató világcég közvetlenül a filmsorozatok készítőitől vásárolná meg a mobilra optimalizált (esetleg néhány perces változatban is elkészített) szappanoperákat. Ez esetben a tévétársaságok esnének ki az értékláncból, ami ellen érthető módon megpróbálnak tiltakozni.
Persze nemcsak veszíthetek a tévétársaságok az új technológiával, hanem nyerhetnek is. Egyrészt új nézőelérési platformot (közvetve reklámbevételt), azon keresztül pedig a fizetős műsorszolgáltatásokból közvetlen részesedést. Igaz, ehhez a korábbinál többet kell tenni, például a digitális műsorokhoz további információkat, képeket, több kameraállást stb. kell biztosítaniuk, másrészt a műsorfolyamot konvertálniuk kell minden szóba jöhető formátumra, esetünkben a DVB-H-ra.
Mindezekből egyelőre csak annyi szűrhető le, hogy a szereplőknek még rengeteg fejfájást fog okozni az optimális üzleti modell megtalálása.
Hogyan kerül a kép az ernyőre?
Korábban már utaltunk arra, hogy a mobilcégek aligha vállalják műsorszóró hálózat kiépítését. Itthon ez az Antenna Hungária profiljába illik, miként a földfelszíni digitális tévézés infrastruktúrájának megteremtése is. A DVB-T és annak H változata azonban mégiscsak két különböző technológia, még ha testvérnek is tekinthető. A mobilműsorszórás sűrűbb adóhálózatot igényel, bár egyes elemei lehetnek közösek. Vagyis olyan jelentős összegű beruházásra van szükség, amit csak kellően megalapozott, előbb-utóbb pozitív mérlegbe forduló üzleti terv alapján lehet elindítani. Ma még nincsenek olyan megalapozott számítások, amelyek ezt a döntést sürgetnék.
Ráadásul a döntést nehezíti az a tény is, hogy a mobiltévé – mint arra már utaltunk – inkább a mobilcégek szolgáltatásának tűnik, legalábbis a felhasználó szempontjából. Ami egyben azt is jelenti, hogy a fejlesztésnél, így az adóhálózat kiépítésénél szintén a felhasználó, illetve az ő érdekeit szolgáló mobiltársaság igényeit kell alapul (de legalábbis figyelembe) venni. Ha ebből indulunk ki, azt látjuk, hogy a fogyasztó minden mobilfunkciót szeretne bárhol és bármikor elérni. Ebből a „bármikort" könnyebb teljesíteni, hiszen ha van térerő, akkor a bekapcsolt készüléken van vétel is. A „bárhol" teljesítése azonban már sokkal nehezebb. Ez egyrészt a kétféle típusú szolgáltatás adóhálózatának jellemzőiből következik. Ma is látható, hogy milyen különbség van a mobil-bázisállomások, illetve a tévé- és átjátszóadók hálózati struktúrája között, például a kisugárzott teljesítmény és a vételi körzet tekintetében.
Másrészt a két szolgáltató stratégiája sem feltétlenül találkozik. A földfelszíni digitális tévé előbb-utóbb (legkésőbb az analóg rendszer 2012-re tervezett teljes lekapcsolásakor) országosan elérhető lesz. Ebben abból a szempontból nincs üzleti kockázat, hogy meglévő igényt elégít ki, csak más technológiával. Ezzel szemben a DVB-H esetében még nem áll rendelkezésre kellő számú piacfelmérés a fogyasztói igények prognosztizálására, bár Európában jelenleg is számos helyen folynak ilyen irányú vizsgálatok. Ellenben ha a másik oldalról közelítünk a kérdéshez, indokoltnak látszhat, hogy a mobiltársaságok szeretnének előfizetőiknek minél gazdagabb szolgáltatást kínálni, így a mobiltévét is, minél nagyobb lefedettséggel. Sőt ha még tovább megyünk, és eleve a fogyasztó szemével nézzük, jogosnak tűnik, hogy amennyiben mobiltévét ígér a szolgáltató, akkor azt nagy valószínűséggel meg is kaphassuk. Mert milyen szolgáltatás az, amelynél a bekapcsoláskor még nem tudjuk, lesz-e kép, vagy sem?
Mindebből az következne, hogy a mobilszolgáltató határozná meg a műsorszóró fejlesztési stratégiáját. No, itt még nem tartunk.
Vevőkészülékek és készülékvevők
Végül a szolgáltatás kulcskérdésévé válhat a vevőkészülék is. Ha a DVB-H mobilszolgáltatás lesz, akkor logikus, hogy a mobilkészülékbe építik be. (Amennyiben gyártanak csak vevőkészüléket is, amelyet a mobilhoz hasonlóan magunkkal hordhatunk, akkor a feladat könnyen megoldható, ezért erre most nem térünk ki.)
Sogrik György szerint a nehézséget az okozza, hogy olyan szoftvert kell kifejleszteni és beépíteni a mobilkészülékbe, amely képes együtt kezelni a műsorszórás és a telefon világát. Ezen túllépve pedig az is fontos, hogy az előfizető együtt, egy platformon tudja használni ezeket a szolgáltatásokat. A mobiltelefonok egy része sokak számára már ma is túl bonyolult. Ha erre még ráépül a digitális tévé önmagában is sokszínű, sokfunkciós világa, félő, hogy áttekinthetetlenné, kezelhetetlenné válik.
De nemcsak a készülék kezelése, hanem annak kijelzője is zavarossá válhat. Változatlanul képesnek kell lennie a karakterkijelzésre, emellett nyilván megbirkózik a képmegjelenítéssel, de az már kérdéses, hogyan oldja meg mindezt együtt, sőt a beharangozott további lehetőségeket, mint amilyen az ESG (Electronic Service Guide) vagy a kis kijelzőn több kisebb ablak megjelenítése.
Persze ne legyenek kétségeink, a gyártók kutatólaboratóriumaiban fáradhatatlanul dolgoznak, és a vevőkészülékeken nem fog múlni a DVB-H sikere.
Bizonytalanságot már csak a bevezetőben említett ötödik feltétel, vagyis a fizetőképes kereslet okozhat. A különböző országokban folyó vizsgálatok erre is kiterjednek, és az Antenna Hungária szintén ezeket szeretné felhasználni. Nem utolsósorban saját anyavállalata, a technológiával jelenleg pilottesztet folytató Swisscom is segíti tapasztalataival a hazai társaságot. Amit pedig saját erejéből megtesz: 2006 elején elindítja a DVB-H műszaki kísérleti üzemét.
***
Digitális tévéformátumok
Amíg a hagyományos (tehát analóg) tévékészüléken nézzük a műsorokat, addig a digitalizálás valami távoli, bennünket kevéssé érdeklő és érintő dolognak tűnik. Pedig a televíziós műsor teljes láncolatában helyenként már ma is léteznek digitális szakaszok. Például a tévétársaságok nagyrészt már digitálisan állítják elő a műsorokat. (Ez hasonló ahhoz, hogy a hagyományos telefóniában előfordulnak IP alapú részek, vagy hogy a mobiltelefonoknál olykor vezetéken fut a hangunk.)
A televíziózásban főleg akkor beszélnek digitalizálásról, ha az a műsorterjesztést – vagyis az átviteli utat – érinti. Anélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, csak annyit emelünk ki a technológia előnyei közül, hogy a digitális jelfolyamot bizonyos szabvány szerint tömöríteni lehet, és így például egy analóg csatorna helyén 4-6 vagy akár még több műsor is átvihető. További előny a jobb (zavarmentes) kép- és hangminőség, illetve az új, kiegészítő szolgáltatások megjelenése.
A leggyakrabban alkalmazott szabvány a DVB (Digital Video Broadcasting). 1993-ban jött létre az az európai szervezet, amely a digitális műsorszórás különböző formáinak egységesített bevezetését tűzte ki célul. Ennek megfelelően a következő szabványfajtákat deklarálták:
DVB-S (Satallite – műholdas)
DVB-C (Cable – kábeltévés)
DVB-T (Terrestrial – földi)
DVB-H (Handheld – kézikészülékes, vagyis mobil)
A digitalizálásban a műholdas műsorszórás jár az élen. Európában 1995-től kezdett elterjedni a DVB-S. Talán kevesen emlékeznek arra, hogy alig egy évtizede az Antenna Hungária Magyarországon is elkezdte a digitális műsorok műholdas közvetítését olyan, ma már nem létező csatornákkal, mint a Tv3, a Szív Tv vagy az M-Sat. Ha a digitális műsorok nincsenek kódolva, akkor azokat elvileg otthonról is bárki nézheti egy digitális műholdvevővel, bár ez még mindig meglehetősen drága. Épp ezért a digitális műholdas terjesztés eleinte elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a tévétársaságok így juttassák el műsoraikat a kábeltévés szolgáltatókhoz, s rajtuk keresztül már a fél ország nézheti azokat hagyományos készüléken. Érdekességként említjük meg, hogy az Antenna Hungária régen AM-mikro (majd Antenna Mikro) néven ismert rendszerét teljesen digitalizálta, és az analóg rendszer megszüntetésével párhuzamosan idén december 1-jén Antenna Digital néven közel száz csatornával indította el új szolgáltatását – szintén a DVB szabvány szerint.
A kábelhálózatok digitalizálása (DVB-C) is nagyjából a műholdas megoldással párhuzamosan indult meg, ám sokkal lassabban terjed. Többek között éppen azért, mert ha az otthonokban még mindig hagyományos készülékek működnek, a jelek átalakításához egy kiegészítő dobozra (set-top box) van szükség. Ennek árát a kábeltévés társaság magára vállalhatja, illetve részben vagy egészben átháríthatja az előfizetőkre. A digitalizálás a kábelhálózatokon is megtöbbszörözi (akár több százra növelheti) az átvihető műsorok számát, s ettől kezdve a szolgáltatókon múlik, hogy hány csatornát tudnak a rendszerükre csábítani.
A legnagyobb várakozás a fölfelszíni sugárzás digitalizálását (DVB-T) kíséri – nem véletlenül, hiszen ez közvetlenül a néző otthoni készülékére továbbíthatja a jeleket. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a vételhez digitális tévékészülékre (vagy átmenetileg set-top boxra) lesz szükség. Tehát mindenképpen megterheli a családi költségvetést. Épp ezért a különböző országokban fokozatosan vezetik be a módszert, s egy ideig párhuzamosan működtetik az analóg és a digitális adókat.
Magyarországon alig egy éve, 2004. október 12-én indította el a digitális földfelszíni televíziós műsorszórást az Antenna Hungária. Egyelőre Budapesten és mintegy 10 kilométeres körzetében, illetve a Kab-hegyi adó kb. 40 kilométeres lefedési területén lehet fogni a digitális műsorokat. A jelenlegi elképzelések szerint az analóg műsorszórás 2012-ben szűnik meg teljesen. Ez egyben azt is jelenti, hogy újabb frekvenciák szabadulnak fel, s így tovább bővíthető majd a műsorválaszték.
Mindez nem utolsósorban azzal is jár, hogy a piacon megélénkül a verseny, ráadásul a kábeltévé és a digitális sugárzás vetélkedésébe beleszólhat akár a DVB-H szerinti mobiltévé vagy maga a harmadik generációs (UMTS) mobilszolgáltatás, sőt, amiről ma még keveset hallunk, az IPTV is.