Telefon vagy hírközlési szolgáltatás?
2005. december 11.
Feladja a leckét a szabályozóknak a VoIP, és megítélését, kezelését illetően nem is jutnak egykönnyen dűlőre az unió hatósági szakemberei. Az eddigi eredmény az EU részéről egy common statement, itthon pedig az NHH Tanácsának állásfoglalása. De ez utóbbi legalább eldönti, hogy mikor tekinthető telefonnak az IP alapú beszédátvitel.
Magyarországon 1999-re nyúlik vissza a VoIP-t érintő szabályozás. Akkor még koncessziók és kizárólagossági jogok voltak érvényben, ám a technológia fejlődése és az alternatív szolgáltatók nyomása arra sarkallta az akkori hatóságot (a Hírközlési Felügyeletet), hogy állást foglaljon az IP alapú beszédátvitel ügyében. Ennek egyik eredménye volt a „Tájékoztatás a közcélú internethálózat beszédcélú felhasználására vonatkozó szolgáltatási engedélykérelmek benyújtásához".
Ugyancsak ismert az a rendelkezés, amely a VoIP és a hagyományos telefonszolgáltatás között a minőségi eltérések alapján tett különbséget. A késleltetés és csomagvesztés miatt alapvetően rosszabb IP alapú beszédátvitelt nem ismerte el telefonként, így a koncessziós társaságok monopoljoga ellenére más távközlési cégek is elindíthatták VoIP-szolgáltatásukat. Utólag ugyan már nincs jelentősége, de tartozunk az igazságnak annyival, hogy eloszlatunk egy öt éven át tartó félreértést. Az akkori szabályozást sokan úgy értelmezték, hogy az IP-alapon nyújtott beszédátvitel minőségét szándékosan rontani kell, ha meg akarnak felelni a számszerű előírásoknak. Csakhogy a hatóság nem azt írta elő, hogy roszszabbnak kell lenniük bizonyos paramétereknek, hanem azt, hogy nem garantálhatják a jobb minőséget. Tehát nem volt megtiltva, hogy a hagyományos telefóniában megszokott minőséget nyújtsák.
2004 nyarán viszont új tájékoztatást adott ki az NHH az Internet Protocol (IP) alkalmazásával, dedikált IP alapú hálózat felhasználásával nyújtott beszédátviteli szolgáltatás bejelentéséről, bejelentés alapján történő nyilvántartásba vételéről.
Voltaképpen tehát a szolgáltatókat érinti a döntés, mégis a felhasználókból indul ki. A tájékoztatás ugyanis arra a szolgáltatásra vonatkozik, amely esetben a hívó és a hívott fél egyaránt a hírközlési törvény alapján helyhez kötött telefon-előfizetőnek minősül, és az előfizető az Azonosítók Nemzeti Felosztási Terve (számozási terv) szerinti azonosító alapján érhető el. Hogy mikor egyenértékű az IP-telefon a hagyományossal, arra pontos – bár első hallásra nehezen befogadható – előírás létezik: „Ha az érintett hálózatok és az azokon nyújtott szolgáltatások megfelelnek a helyhez kötött telefonra vonatkozó ITU-T ajánlásoknak, illetve ETSI-előírásoknak, valamint az Eht. vonatkozó szabályozásának, úgy ezen szolgáltatások helyhez kötött telefonszolgáltatásnak minősülnek." (Ha nem felelnek meg, akkor „csak" elektronikus hírközlési szolgáltatások.)
A döntés így a VoIP két típusára vonatkozik – értelmezi a szabályozást Bartolits István, az NHH osztályvezetője. Egyik a PSTN-hálózaton belül használt VoIP, ilyen lehet például az eredeti koncessziós szolgáltatók hálózatában. A másik típus a tiszta, dedikált VoIP PSTN-interfésszel, ami a kábeltévés szolgáltatók vagy a PanTel hálózatára jellemző.
Ebből következik, hogy a szabályozás nem foglalkozik a számítógépről indított beszédátvitellel – pontosabban azt nem telefonként, hanem elektronikus hírközlési szolgáltatásként, kvázi adatátvitelként definiálja, amire egészen más előírások érvényesek.
Az EU-szabályozás is bizonytalan, hiszen a tagországok eltérő véleményt és adott esetben más-más érdekeket képviselnek. Az új keretprogram megkülönbözteti az ECS-t (elektronikus hírközlési szolgáltatás) és a PATS-t (Publicly Available Telephone Service), amely a a nyilvános hozzáférésű telefonszolgáltatást takarja. Ez utóbbinak részletezi a kívánatos paramétereit is. Eszerint a PATS a nagyközönség számára elérhető, nemzeti és nemzetközi hívások kezdeményezésére, fogadására, segélyszolgáltatások hívására alkalmas. A hívás nemzeti vagy nemzetközi számozási terv szerint történik, és az irányelv felsorol további olyan lehetőségeket is, mint a kezelői segítség, a tudakozó, az előfizetői névjegyzék, a nyilvános telefon, valamint a fogyatékos vagy szociális igénnyel rendelkezők kezelése stb. Valóban jogos az aggodalom: amíg ezeket nem tudja garantálni a VoIP valamelyik típusa, addig nevezhető-e egyáltalán telefonnak?
Mindenesetre nem árt a felhasználónak is tisztában lenni azzal, hogy az ilyen típusú garanciák nélküli „majdnem telefonról" esetleg nem tudja elérni a segélyhívót, vagy áramkimaradás esetén (a hagyományos telefonnál meglévő távtáplálás híján) teljesen süket marad a készülék.
A hazai hatóság is óvatos, mert nem akarja elfojtani egy kétségkívül terjedő technológia első kísérletező szolgáltatóit, ugyanakkor a felhasználókat sem teheti kiszolgáltatottá. Az NHH már idézett döntésével mégis úttörőnek számít az uniós tagállamok között. Ott ugyanis eddig legfeljebb abban tudtak megállapodni, hogy nincs közös megállapodás.
Az idén februárban kiadott Common Statement is inkább a tagországokra bízza a döntést, ugyanis a következőket tartalmazza:
A VoIP piaca nem elég kiforrott ahhoz, hogy egységes szabályozói álláspont jöjjön létre Európában. Erre csak később nyílik lehetőség, addig pedig folyamatos monitorozásra van szükség. A verseny elősegítése érdekében fontos a nemzeti szabályozó hatóságok önálló döntése a piacra lépési korlátok tekintetében. Az egyes hatóságok egyedileg állapítják meg a VoIP-szolgáltatók jogait és kötelezettségeit. A jogok és kötelezettségek alkalmazásának az új szabályozási keretpogrammal összhangban kell történnie.
Az NHH munkájának elismerésére tegyük hozzá: az összhang már a fél évvel korábbi döntésben is megvolt. Ezzel azonban nincs lezárva a VoIP teljes piacának szabályozása. Bartolits István tovább sorolja a még eldöntendő kérdéseket. Ilyen a fix helyű hozzáférés és integritás biztosítása, a nomád (mobilizált, laptoppal barangoló s így meghatározhatatlan helyen lévő) felhasználók kezelése, a végberendezések távtáplálása, a segélykérő szolgálatok elérése, a segélykérő hívások írányítása és a segélykérő hívó helyének azonosítása (hogy a rászorulóhoz legközelebbi állomásra fusson be a hívás). A felhasználót közvetlenül nem érintő, de az egész rendszer működésének szempontjából lényeges kérdések merülnek fel az összekapcsolással, a jelzésrendszerrel, a számozással és a számhordozással kapcsolatban.