Azt írják az újságok, hogy a németek hetven százaléka szabadságra utazva sem kapcsolja ki a mobiltelefonját, sőt ha a tengerpartra, hegyekbe elvitt notebookok számához (cca. minden negyedik német érezte ezt szükségesnek) hozzáadjuk a PDA-k, illetve az internetezésre alkalmas mobilok számát is, akkor a nyaraló németek fele tartott magánál olyan eszközt, amely a mobilinternetezést is lehetővé tette.

Valószínűleg nálunk egy kicsit rosszabb az arány, de a nyaralók mégiscsak a jobban kereső rétegekből kerülnek ki, így nem is biztos, hogy sokkal rosszabb. Ráadásul a német adatokat torzítja, hogy a felmérés az interneten készült, vagyis a válaszolók eleve internetezők...

De talĂĄn nem is innen kellene kĂśzelĂ­teni a kĂŠrdĂŠshez. Hanem mondjuk onnan, hogy egy ĂĄtlagember mikor is kerĂźl kapcsolatba az informatikĂĄval?

Például a közértben a kasszánál, amikor a pénztárgéphez csatolt lézerolvasó letapogatja a vonalkódot, a kasszagép pedig közli, hogy összesen mennyit kell fizetnem. Ha ezt bankkártyával teszem, máris jöhet az SMS a mobiltelefonomra, hogy mennyi ment le a kártyámról, s mennyi az új egyenleg. Vajon van-e a lakosságnak értelmes számjeggyel kifejezhető hányada, amely - legalább ily módon - soha nem került kapcsolatba az informatikával? De kapcsolat az is, ha sorszámot tépünk a biztosítónál, ha felveszik az adatainkat az orvosi rendelőben, ha levelet kapunk (és nem is kell annak e-mailnek lennie, a hagyományos levelet egy informatikai szisztéma, a postai irányítószám alapján szortírozza egy gép).

Ez a megközelítés már jó lehet valamire, de arra nem feltétlenül, hogy informatikusoknak megvilágítsa, milyen piac is számukra a "hétköznapi informatika". Hiszen aki az egészségügynek, a bankszférának vagy a kereskedelemnek fejleszt, az egészségügyben, bankszférában és kereskedelemben - általánosságban szólva B2B-kapcsolatban - gondolkodik, és a B2B2C sor végén álló costumer nem közvetlen partnere. Már csak azért sem, mert nem ő fizet. Ráadásul a legklasszikusabb példa tekintetében sem állunk túlzottan jól: míg sok országban vállalkozást lehet indítani egy számítógépes adószámkiváltással és bankszámlanyitással, nálunk az elektronikus ügyintézés egyelőre kimerül néhány űrlap letölthetőségében...

De akkor közelítsünk direkt módon! Van-e olyan hétköznapi informatika, ahol az átlagember a vevő?

Van! És itt most ne csak a mobiltelefonra vagy a Sulinet Expressz keretében vásárolt számítógépekre gondoljunk! Egy jól menő kereskedő ismerősöm otthonában láttam olyan 60 hüvelykes plazmakijelzőt, amelyen nemcsak a műholdas tévécsatornák jönnek be, hanem a berendezés egyben médiaközpont is. A csatlakozó PC-ről Microsoft távirányítóval (ilyen hardvert is gyárt a szoftveróriás, nemcsak XBoxot) lehet kiválasztani, hogy a kínai turistaút képeinek slideshow-ja alá melyik CD-ről menjen a zenekíséret. Ha pedig a plazmán mégis tévéműsor fut, akkor a szerkentyűtorony egyik videószerű egységére felvehetem a műsort - természetesen nem szalagra, hanem winchesterre -, ahonnan egyből szerkeszthető is a fájl egy erre alkalmas szoftverrel.

Hogy az ilyen eszközök birtokosaiból mikor lesz érzékelhető méretű piac? Máris kell lennie, hiszen ha nem így lenne, ki a fene gyártana ilyet... De hogy az egyszeri, erotikus oldalakon barangoló átlagfelhasználó számára mikor válik az otthoni informatika olyan - az államigazgatással, az iparral, a szolgáltatással és egyéb B2B-területekkel összemérhető - piaccá, amely felé már az informatikai cégek is nagy erőkkel fordulnának, azt egyelőre még a piackutatók önbeteljesítő jóslatai is nagy-nagy óvatossággal kezelik...

Így azután a hétköznapi informatikáról minden elmondható. Ami majdnem egyenlő a semmivel.