Nem kartell ez, kérem, versenytorzítás!
360 millióra bírságolták a mobilcégeket
2003. szeptember 20.
Egy hónappal ezelőtt a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) történetében
egyedülálló vizsgálat végére tettek pontot – és példa nélküli határozat
született. A mobilszolgáltatókat versenytorzításra alkalmas
megállapodások megkötésével vádolták, amiért a Westel Mobil Rt.-re 210
millió forint, a Pannon GSM Távközlési Rt.-re pedig 150 millió forint
bírságot rótt ki a GVH versenytanácsa. Összeállításunkban
visszatekintünk a történtekre, és megkíséreljük feltérképezni az ügy
hátterét, bemutatni a különböző álláspontokat.
Arra már nem vállalkoznánk – sem pró, sem kontra –, hogy megfejtsük, a mobilszolgáltatók végül is visszaéltek-e a megállapodásuk nyújtotta lehetőséggel, vagy csak megtehették volna, ha... Ebben a kérdésben valójában a versenyhivatal sem foglalt állást, számára elegendő a törvény szövegének megsértése. Szellemről szó sincs.
A határozat közzétételét követően talán a bírsággal nem sújtott, de a vád alól sem felmentett Vodafone fogalmazta meg legtalálóbban a helyzetet: sajnálatos, hogy a GVH történetének eddigi legjelentősebb ügye egy olyan piac szereplőiről szól, amely az egyetlen jelentős versenypiac a magyar távközlésben.
Ám mit lehet tenni, a versenyhivatal ezt szúrta ki, s talán nem is alaptalanul. A már korábban megkezdődött átfogó ágazati vizsgálat arra utalt, és a hivatalhoz érkezett bejelentések szintén azt sugallták, hogy valami nincs rendben a mobilpiacon, azon belül is elsősorban az úgynevezett végződtetési díjaknál. Azt hivatalosan senki nem állítja, hogy ma is ez a helyzet, azaz könnyen elképzelhető, hogy immár minden a múlté – kivéve a bírság befizetését. A mobilszolgáltatók (beleértve az azóta megszűnt Westel Rádiótelefon Kft.-t is), valamint a Matáv ellen indított vizsgálat az 1998 és 2001 közötti időszakra terjedt ki.
Ezt a hároméves interregnumot ugyanis szabályozott állapotok előzték meg, és követték. Korábban az összekapcsolási díjak – beleértve az ún. végződtetési díjakat (amelyeket a hívást indító szolgáltató fizet a hívott fél szolgáltatójának) és a hívásdíjakat (vagyis az ügyfél által fizetendő percdíjakat) is – a hatósági árkörbe tartoztak. 2001 végén viszont hatályba lépett az a hírközlési törvény, amely a jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltatók számára megszabta, hogy végződtetési díjaik költség alapú számításokon alapuljanak, vagyis elméletileg ismét rendezett körülmények alakultak ki.
Ám a vizsgált időszak elején, 1998. január 11-én a kormány az összekapcsolási díjaknak a mobilhálózatokat érintő elemeit (így a két mobilhálózat összekapcsolásának hívás- és végződtetési díjait, illetve a vezetékes–mobil típusú összekapcsolások mobilszolgáltatókat illető díjait) kivonta a hatósági áras körből, így ezeket három éven keresztül bármiféle megkötés nélkül állapíthatták meg a szolgáltatók.
Ez a szabadság utólag akkor is irritálhatta a versenyőröket, ha egyébként eleinte nem éltek vele a szolgáltatók, vagyis fenntartották a korábban megállapított hatósági (ám mégis versenytorzító?) árakat. A Vodafone szakembere azzal érvel, hogy nem ők állapították meg a díjakat, azokat a piac egyszerűen örökölte a korábbi árszabályozó szaktárcától. A GVH erre úgy reagált, hogy bárkitől örökölte is a piac a versenytorzítónak ítélt árakat, azokat 1999 és 2001 között az elmarasztalt vállalkozások saját felelősségükre tartották fenn.
Mikor és mitől torz a verseny?
No, ezen a ponton már kezd elbizonytalanodni az ember, könnyen megzavarja, hogy a különféle hívásirányok, illetve díjtípusok esetében mi változott, és mi nem.
Talán éppen ezt a káoszt akarta megszüntetni az a rendelet, amely a távközlési szolgáltatókat arra kötelezte, hogy egymás között állapodjanak meg hálózataik összekapcsolásának technikai és gazdasági feltételeiről. A GVH szerint ezek az 1999-ben, illetve 2000-ben megkötött hálózati szerződések teremtették meg a lehetőséget arra, hogy torzuljon a verseny a mobilszolgáltatók vezetékes hálózatokkal megvalósított összekapcsolásaiban.
De hát ki és hogyan állapíthatja meg, hogy mikor és mitől torz a verseny?
A szakmai definíció szerint akkor járhatnak versenytorzító hatással a megállapodások, ha azok következtében két, egymást nem helyettesítő piacon kialakuló feltételek az egyik szereplőinek előnyére, illetőleg a másik szereplőinek hátrányára eltérnek attól a helyzettől, amely a megállapodás nélkül alakult volna ki. Például olyan körülmények jönnek létre, amelyek következtében az árak arányai eltérnek a költségek arányaitól.
A vizsgálat tehát először is megállapította, hogy a vezetékes hálózatból a mobilhálózatokba irányuló hívások csak korlátozottan voltak alkalmasak a mobilhálózatok egymás közti hívásainak helyettesítésére, vagyis két elkülönült piacról van szó. A hatósági árak felszabadítása után a mobilszolgáltatók lehetőséget kaptak arra, hogy a vezetékes hálózatok felől érkező hívások díjait egyoldalúan állapítsák meg (miközben a vezetékes szolgáltatók, így a Matáv
díjai a maximált áras körben maradtak). Ezáltal a mobilszolgáltatók állapíthattak meg egy másik piacon érvényes árat, azt, amelyet a vezetékes hálózat előfizetői fizettek a mobilirányú hívásokért.
Ez volt a gyakorlati lehetőség a verseny torzítására. De éltek-e ezzel a mobilosok, és ha igen, hogyan?
A szakértői vélemények, köztük az érintettek nyilatkozatai alapján azt állapította meg a GVH, hogy a mobil–mobil hívások költségei nagyobbak, mint a fix–mobil, illetőleg a mobil–fix irányúaké. A hálózati szerződések ennek ellenére azt az elvet rögzítették, hogy az egyik mobilhálózatból a másikba irányuló hívások díjai nem emelhetők a mobil–vezetékes hívásdíjak fölé. Maximálták saját áraikat, vagy minimálták vezetékesdíjaikat? Mindegy, a versenyhivatal úgy ítélte meg, hogy a két piac árainak aránya szükségszerűen eltér a két piac költségeinek arányaitól, a vezetékes hálózatba telefonálók relatíve többet fizetnek, mint a másik mobilhálózatot hívók. A díjarányoknak a költségek arányaitól való eltérítése azáltal fejthetett ki versenytorzító hatást, hogy a két hívástípus iránti fogyasztói kereslet arányait eltérítette attól, ami egyébként (a tényleges költségeket kifejező árarányok mellett) kialakulhatott volna.
Visszajátszásra persze nincs lehetőség, így soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha...
Megállapodtak-e az árakról?
Annyit lehet tudni, hogy a mobilhálózatok egymás közötti forgalma nagyjából kiegyenlített volt. Ez többé-kevésbé független a hálózatok relatív nagyságától, vagyis például a Westel hálózatából annyit hívták a Vodafone előfizetőit, mint a 70-esek a 30-asokat. Az egymást kiegyenlítő forgalmon felüli rész elszámolásának (vagyis a mobil–mobil végződtetési díjak nagyságának) így látszólag nem volt túl nagy jelentősége. A vizsgálat során azonban az derült ki, hogy az egyensúly könnyen felborulhatott volna, ha a mobilhálózatok közötti hívások (ezen belül elsősorban a végződtetések) díjai eltértek volna egymástól. Az alacsonyabb áron dolgozó szolgáltatónak rövid távon ugyan árbevétel-kieséssel kellett volna számolnia, ám az árkülönbség miatti gyakori visszahíváskérés révén forgalma végső soron megemelkedhetett volna. Mindezek alapján érthető, hogy inkább a végződtetési díjak egységes jellegének megőrzésére törekedtek. A hálózati szerződésekben szerepelt egy olyan kikötés is, miszerint a mobilszolgáltatók közötti kiegyenlítetlen forgalom elszámolását a fix–mobil hívásdíj 40 százalékához kötötték. Ehhez kapcsolódott a hálózati szerződéseknek az a kitétele, amelynek alapján a versenytársak azonnal értesülhettek a vezetékes szolgáltató fix–mobil hívásdíjainak változtatási szándékáról.
A versenyhivatalnál azt állítják, hogy a vizsgálat alapján bizonyíthatóan meg tudták állapítani: a mobilszolgáltatók közötti hálózati szerződések kikötései együttesen alkalmasak voltak arra, hogy a mobil- és vezetékes hálózatok közötti összekapcsolás terén torzítsák a gazdasági versenyt.
A kívülálló nehezen tudja eldönteni, hogy reálisak-e a GVH megállapításai, például valóban költségesebb-e a mobilhálózatok működtetése, így a mobilhívások kezelése, mint a vezetékesé. Mi nem ellenőrizhettük a hálózati szerződéseket, így nem tudhatjuk, szerepelnek-e bennük a hívásdíjak maximálására, a végződtetési díjak egységesítésére, a kiegyenlítetlen forgalom elszámolásának a fix–mobil hívásdíjhoz kötésére, illetve egymás tájékoztatására irányuló kitételek. Mivel azonban a mobilszolgáltatók ezt nem cáfolták, hitelt kell adnunk a GVH megállapításainak.
Mit nem lehet bizonyítani?
Annál is inkább, mert a versenyhivatal arról is nyíltan tájékoztatott, amit nem tudott bizonyítani. Így például nem derült ki, hogy a hálózati szerződések megkötése során a mobilszolgáltatók – a kétoldalú megállapodásokon túlmenően – összehangolták volna magatartásukat. Nem játszottak össze titokban, hiszen a hálózati szerződéseket nyilvánosan kötötték. Továbbá e szerződések nyélbe ütését jogszabály írta elő számukra. A vizsgálat nem tudta kielégítően bizonyítani, hogy a vizsgált időszakban alkalmazott vezetékes–mobil hívás-, illetőleg végződtetési díjak a versenytörvénybe ütközően túlzottan magasak lettek volna. A mobilszolgáltatók gazdasági erőfölényt élveztek ugyan a saját hálózataikba irányuló hívások végződtetésének terén, de az azzal való visszaéléssel nem vádolhatók. Ennek bizonyításához elengedhetetlenül szükség lett volna az adott szolgáltatással kapcsolatos költségek ismeretére. E nélkül viszont hiába volt egyértelműen megállapítható, hogy a magyar vezetékes–mobil hívásdíjak magasabbak voltak az Európában szokásos átlagnál, az erőfölénnyel való visszaéléshez azt is meg kellett volna mondani, hogy mi lett volna a költségekkel arányos, „helyes" ár.
A GVH közleménye elismeri: nem helytálló a versenytanács által jogsértőnek talált magatartást „kartellezésnek" nevezni. Tény, hogy a kifogásolt viselkedés a versenytörvénybe ütközik, leghelyesebb azonban nevén nevezni a jogi tényállást: a mobilszolgáltatók versenytorzításra alkalmas megállapodásokat kötöttek egymással.
Vagy mégsem? A vádlottak ugyanis többnyire elutasítják a határozatot. Egyedül a Matáv üdvözli a döntést, érthetően, hiszen a vezető vezetékes szolgáltatót felmentette a GVH. A Vodafone legfeljebb presztízsveszteséget szenvedhet, bírságot ugyanis nem szabtak ki rá. A két főbűnösnek kikiáltott társaság (a GVH közleménye szerint a versenytorzításra alkalmas megállapodásokat a Westel Mobil Rt. és a Pannon GSM Távközlési Rt. dolgozta ki, a V.R.A.M. Rt. és az azóta megszűnt Westel Rádiótelefon Rt. pedig csak átvette) képviselői határozottan tiltakoznak, egyelőre nyilatkozatokban, de valószínűleg beváltják ígéretüket, és az írásos határozat kézhezvételét követően jogorvoslatért bírósághoz fordulnak.
**
A Pannon GSM a bírósághoz fordul
Már az elmarasztaló határozat nyilvánosságra hozatalának napján közleményben jelezte a Pannon GSM, hogy bíróság előtt támadja meg a versenyhivatal döntését. Határozottan kijelentették: cégük nem követett el sem a versenyjogot, sem a piaci magatartásról szóló egyéb jogszabályokat sértő cselekményt, soha nem kötött semmilyen, a gazdasági versenyt korlátozó megállapodást, nem élt vissza piaci pozíciójával.
A Pannon GSM szerint a GVH a távközlési hatóság által évek óta ismert, soha nem kifogásolt dokumentumra alapozza vádjait. A mobiltársaság a kartellvád képtelenségét igazoló körülményként mutat rá: a GVH a mobilcégek által a távközlési piac ellenőrzésére hivatott Hírközlési Felügyeletnek megküldött dokumentumokra, a távközlési szolgáltatók közötti összekapcsolási feltételeket szabályozó szerződésekre alapozza a kartellvádat, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a HÍF-nek 1999-től máig semmilyen kifogása nem volt e dokumentumok tartalma ellen. A GVH számára jogszabály írja elő a HÍF-fel való együttműködés kötelezettségét, így a dokumentumok tartalmát illető kifogásait 1999-ben, azok létrejöttekor kellett volna megfogalmaznia. A GVH ráadásul ugyancsak figyelmen kívül hagyta azt az alapvető tényt, hogy az általa kifogásolt elemek nem a mobilcégek megállapodásai, hanem a piac sajátosságait leíró, kötelező erő nélküli megállapításai.
Életszerűtlennek, minden alapot nélkülöző spekulációnak tartja a Pannon GSM azt a feltevést, hogy a piacvezető vonalas távközlési szolgáltató közvetlen irányítása alatt álló mobilcég az anyacége rovására versenytársával kötött volna kartellmegállapodást. Ilyen egyezséget a szolgáltatók nem kötöttek. A GVH egész eljárása során figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a Matáv és a Westel nem egymástól független szolgáltató.
Az eljárás során a GVH az alapvető jogi normáknak ellentmondva az eljárás alá vont cégekre helyezte a bizonyítási kényszert, majd az eléje tárt bizonyítékokat folyamatosan figyelmen kívül hagyta. Például így tett a vizsgált időszak inflációjának tényével is: a pénzromlás következtében a mobilos végződtetési díjak 36 százalékkal csökkentek.
A Pannon GSM-nél a versenyhivatal bizonytalanságát észlelték. Szerintük ugyanis erre utal, hogy a GVH eljáró versenytanácsa indoklásában elismerte: még nem volt dolga „versenytorzító" üggyel, és még soha nem kifogásolta, ha a szolgáltatók fogyasztóik érdekében maximálták áraikat.
**
Vodafone: pozitívum és kritika
Az előfizetők szempontjából szomorú nap a mai – így kommentálta a versenyhivatal határozatát a Vodafone. Sajnálatosnak tartják ugyanis, hogy a GVH történetének eddigi legjelentősebb ügye egy olyan piac szereplőiről szól, amely a vizsgált időszakban és azóta is az egyetlen jelentős versenypiac a magyar távközlésben, holott a fogyasztók számára hasznosabb lett volna, ha a versenyhivatal azokra a területekre összpontosít, ahol a verseny hiánya miatt a fogyasztók érdekei erősen sérülhetnek. Pozitívan értékelik azonban a 70-es társaságnál, hogy a versenytanács nem szabott ki bírságot a Vodafone-ra, mivel megállapította, hogy a piactorzításnak a cég nem volt aktív résztvevője.
Hivatalosan így fogalmaz a mobilcég: „Ezúton szeretnénk a nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy a Vodafone senkivel nem kötött semmilyen kartellmegállapodást, illetve piaci magatartását senkivel nem hangolta össze. Éppen ellenkezőleg, a Vodafone piaci térnyerésének egyetlen eszköze a versenytársakénál kedvezőbb árak alkalmazása volt, ami egyértelműen a verseny fokozását eredményezte, s ezt az előfizetők világosan érzékelhették is."
A sajtóban elterjedt találgatásokkal szemben a versenytanács soha nem vádolta azzal a mobilszolgáltatókat, hogy mesterségesen magasan tartották volna a mobilhívások árát. A versenytanács álláspontja szerint ezek a szolgáltatók olyan piactorzítást hajtottak végre, amelynek hatása a vezetékestelefon-piacon
jelentkezett, és a mobiltelefónia térnyerését segítette elő.
A Vodafone végül két pontban fejtette ki álláspontját a döntéssel kapcsolatban:
A versenytanács az eljárás során annak ellenére, hogy a bizonyítás terhe rajta van, semmilyen érdemi bizonyítékot nem mutatott fel a piactorzítás hatásaira vonatkozóan. Ezzel szemben figyelmen kívül hagyta a szolgáltatók meggyőző bizonyítékait, amelyek egyértelműen cáfolták a piactorzítás tényét.
– A versenytanács által most versenytorzítónak ítélt árakat annak idején a magyar állam képviseletében eljáró közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter mint árszabályozó hatóság állapította meg. A helyzet abszurduma, hogy éppen azt róják a mobilszolgáltatók terhére, hogy az árak felszabadítását követően nem emelték meg a mobilhálózatok közötti, a jogalkotó által korábban megállapított összekapcsolási díjakat. Azt, hogy a versenytanács döntését bíróság előtt megtámadja-e, a Vodafone majd a későbbiekben, az írásos határozat ismeretében mérlegeli.
Kapcsolódó cikkek
- A Pannon nem ért egyet a GVH döntésével
- Húszmilliós bírság a Pannonnak - megtévesztő reklámokért
- Gyakran tévesztik meg fogyasztóikat a mobilszolgáltatók
- GVH: 16 milliós bírság a Pannonnak
- Mobilszolgáltatók: a piac hatékonyabban szabályozná a roaming-díjat
- Közös adós-adatbázist indít a három mobilszolgáltató
- NHH-egyeztetés a mobilkoncessziók lejáratainak harmonizálásáról
- Nem ért egyet a Vodafone a GVH 5 milliós bírságával
- GVH: 15 milliós bírságot kapott a Vodafone
- Digitális mobil gyorsjelentés 2003-ról